Elég ez?

Joe Masteroff–John Kander–Fred Ebb: Kabaré

A Kabarét az 1976-os magyar bemutatója (Ódry Színpad) óta közel negyvenszer mutatták be a hazai színházak. És vannak rendezők, ilyen az ősbemutatót jegyző Szinetár Miklós, de Alföldi Róbert és Bozsik Yvette is, akiket az anyag nem hagy nyugodni, és többször is színpadra állítják.

Béres Attila, a Vígszínház mostani Kabaréjának rendezője ezúttal másodszor nyúl a műhöz, tíz évvel ezelőtt Szombathelyen is megrendezte.

A darab a sikerét többek között annak köszönheti, hogy ez volt a legelső „felnőtteknek szóló musical” a Broadway-n. De ami ennél sokkal érdekesebb, hogy hogyan keveredik benne a személyes és a politikai szint, miáltal a politika közvetve vagy közvetlenül át is formálja a személyes sorsokat. Egy jó Kabaré-előadásnak két fontos eleme van: hogy mennyire hitelesen jelennek meg benne az emberi tragédiák, s mit kezd a rendezés a „tömeggel”, vagyis a Kék Angyal mulató közönségével. (A Mohácsi testvérek miskolci átirata 2018-ban erre fektette a nagyobb hangsúlyt, a mulató vendégeinek rengeteg pluszszöveget írva.)

Béres Attila kevésbé dramaturgiai, inkább rendezői, illetve vizuális ötletekkel igyekszik megteremteni a hátteret. Ilyen rögtön az előadás tere, amely nemcsak a mulatót és Schneider kisasszony bérházát váltogatja, hanem egy harmadik helyszínt is, a vasútállomást. Ez az a vasútállomás, ahol Sally Bowles az elhaladó vonat hangja mellett a szabadságot megélve kiüvöltheti magából a feszültséget. De egy 1930-ban játszódó történetben vasútállomást látni és a vonatrobogás iszonyú hangerejét hallani a legkevésbé sem a szabadságot juttatja az eszünkbe. Cziegler Balázs díszletének fontos eleme egy folyamatosan mozgó játékvonat, mely akkor is felbukkan a hatalmas, forgó díszletelem tetején, amikor a szereplők épp a Kék Angyalban időznek.