Színház

Rég volt, rút volt

Stereo Akt: Ex Katedra – Tanmesék a 90-es évekből

Színház

Repülünk vissza a kilencvenes évekbe, az előadók gyerekkorába, hogy megtaláljuk azt az esszenciális alapélményt, amely az Y-osokat – azaz a rendszerváltás környékén született generációt – Y-ossá teszi.

A többség szerint ez a félbehagyott Kacsamesék lenne 1993. december 12-én, amikor Antall József miniszterelnök halála miatt megszakították a Walt Disney-délutánt. Habár én is élénken emlékszem a pillanatra, biztos vagyok benne, hogy nem ez a legerősebb kapocs köztem és generációm többi tagja között.

A kilencvenes évek dühödt retróláza, a korszak popkultúrájának pár éve új erőre kapott csillámporos-fiúzenekaros gagyi szelete különös aktualitást ad a témának. Furcsa módon azonban éppen a retró hangulat, és a lelkes közös emlékezés eliminálja a lehetőséget, hogy érdemben beszélgessünk a kilencvenes évekről. A Wannabe a Spice Girlstől, a Power Rangers és a Polly Pocket: cukormáz és nosztalgia – csodálatos gyerekkorunk volt, ugye? Boross Martin és az Ex Katedra csapata viszont arra törekszik, hogy mindezt megkérdőjelezze. Szerencsére. Nem minden intézmény reagált ugyanis olyan gyorsan a rendszerváltásra, mint a média vagy a játékboltok. Például az az intézmény sem, ahol a legtöbb időnket töltöttük: az iskola. Az előadás hat színésze (Ásmány Zoltán, Borsos Luca, Mayer Dániel, Messaoudi Emina, Raubinek Lili, Vass Imre) által felidézett történetek, bár a szerepük szerint különböző helyeken nőttek fel és jártak iskolába, szinte egytől egyig ismerősek. Mindez nem a véletlen műve: a közoktatás célja mintha a rendszerváltás után (is) a diákok módszeres testi és lelki megregulázása lenne.

Ülj egyenesen, ne hintázz a széken! Aki kész van, tegye le a tollat! Osztály, vigyázz! Megalázás matekórán a tábla előtt, személyes üzenetek felolvastatása, parancsok, fenyegetőzések, nyílt vagy passzív agresszió. Voltaképpen elég meglepő, de a tanárok fegyelmező módszerei nagyjából ugyanazok voltak minden iskolában. Mint a jól ismert felelés előtti idegkínzó rituálé, amit az én történelemtanárom is előszeretettel alkalmazott: bejött, lapozgatta a naplót, mondj egy számot, abból vonjuk ki a következő számot, azt osszuk el néggyel, mert negyedike van, aztán a sokperces procedúra végén nagy nehezen kihívott valakit felelni. Ez akkoriban teljesen természetes volt, csak az egyetemen gondolkodtam el a módszer abszurditásán: vajon ezt oktatják a pedagógia szakon? Miért nem volt képes a töritanárom csak annyira felkészülni az óra előtt, hogy lássa, a jegyei alapján kinek kéne felelnie? És egyáltalán: mi volt ebben az élvezetes? Mert láthatóan az volt.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Figyelmébe ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.