Színház

Rég volt, rút volt

Stereo Akt: Ex Katedra – Tanmesék a 90-es évekből

Színház

Repülünk vissza a kilencvenes évekbe, az előadók gyerekkorába, hogy megtaláljuk azt az esszenciális alapélményt, amely az Y-osokat – azaz a rendszerváltás környékén született generációt – Y-ossá teszi.

A többség szerint ez a félbehagyott Kacsamesék lenne 1993. december 12-én, amikor Antall József miniszterelnök halála miatt megszakították a Walt Disney-délutánt. Habár én is élénken emlékszem a pillanatra, biztos vagyok benne, hogy nem ez a legerősebb kapocs köztem és generációm többi tagja között.

A kilencvenes évek dühödt retróláza, a korszak popkultúrájának pár éve új erőre kapott csillámporos-fiúzenekaros gagyi szelete különös aktualitást ad a témának. Furcsa módon azonban éppen a retró hangulat, és a lelkes közös emlékezés eliminálja a lehetőséget, hogy érdemben beszélgessünk a kilencvenes évekről. A Wannabe a Spice Girlstől, a Power Rangers és a Polly Pocket: cukormáz és nosztalgia – csodálatos gyerekkorunk volt, ugye? Boross Martin és az Ex Katedra csapata viszont arra törekszik, hogy mindezt megkérdőjelezze. Szerencsére. Nem minden intézmény reagált ugyanis olyan gyorsan a rendszerváltásra, mint a média vagy a játékboltok. Például az az intézmény sem, ahol a legtöbb időnket töltöttük: az iskola. Az előadás hat színésze (Ásmány Zoltán, Borsos Luca, Mayer Dániel, Messaoudi Emina, Raubinek Lili, Vass Imre) által felidézett történetek, bár a szerepük szerint különböző helyeken nőttek fel és jártak iskolába, szinte egytől egyig ismerősek. Mindez nem a véletlen műve: a közoktatás célja mintha a rendszerváltás után (is) a diákok módszeres testi és lelki megregulázása lenne.

Ülj egyenesen, ne hintázz a széken! Aki kész van, tegye le a tollat! Osztály, vigyázz! Megalázás matekórán a tábla előtt, személyes üzenetek felolvastatása, parancsok, fenyegetőzések, nyílt vagy passzív agresszió. Voltaképpen elég meglepő, de a tanárok fegyelmező módszerei nagyjából ugyanazok voltak minden iskolában. Mint a jól ismert felelés előtti idegkínzó rituálé, amit az én történelemtanárom is előszeretettel alkalmazott: bejött, lapozgatta a naplót, mondj egy számot, abból vonjuk ki a következő számot, azt osszuk el néggyel, mert negyedike van, aztán a sokperces procedúra végén nagy nehezen kihívott valakit felelni. Ez akkoriban teljesen természetes volt, csak az egyetemen gondolkodtam el a módszer abszurditásán: vajon ezt oktatják a pedagógia szakon? Miért nem volt képes a töritanárom csak annyira felkészülni az óra előtt, hogy lássa, a jegyei alapján kinek kéne felelnie? És egyáltalán: mi volt ebben az élvezetes? Mert láthatóan az volt.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Figyelmébe ajánljuk