Színház

Kiterítenek úgyis

Hajtűkanyar Autósiskola

Kritika

Schwechtje Mihályt nem most kezdte el érdekelni a korrupció; két legutóbbi színházi rendezésében, a 2019-es Az örökségben, és rá egy évre a Ginában szintén nagy figyelmet fordított a témára.

E két előadásban a korrupció komplex módon kapcsolódott két másik, ugyancsak fontos problémához: a Ginában a szexuális bűncselekményekhez, Az örökségben a vidéki mélyszegénységhez. Ezekkel szemben a Hajtűkanyar Autósiskola magát a vegytiszta korrupciót vizsgálja egy fekete komédiába csomagolva, a társadalom több szintjén. Feltett kérdései egyszerűek, így sajnos a válaszai is azok.

Az előadás főszereplője Polgár Juli (Mari Dorottya játssza), aki egy ellenzéki mozgalom aktivistájaként az igazság elkötelezett harcosa. Az egyik tüntetésen korrupcióval vádolja a belügyminisztert, és rögtön utána el is tűnik. A történet innen columbói mintára épül; megtudjuk hamar, mi lett szegény Polgár Julival. Forgalmi vizsgára ment, ahol nem volt hajlandó lefizetni a vizsgabiztost, hanem telefonjával rögzítette a beszélgetést, amikor az oktatója és a vizsgáztató kenőpénzt követelnek tőle. Innentől csak spoilerezni lehet. A spoiler kifejezés persze kissé furcsán hat színházi előadás esetén, ám a Hajtűkanyar Autósiskola több szempontból sem igazán színház, inkább egy film, amely véletlenül a színpadon találta magát.

Schwechtje Mihály ugyanis az anyagból először játékfilmet szeretett volna: forgatókönyvét hat hónapon át fejlesztette a Nipkow program keretében, Berlinben, majd egy év múlva elnyerte az Eurimages koprodukciós fejlesztési díját a kolozsvári Transilvania Nemzetközi Fesztivál keretében megrendezett Transilvania Pitch Stopon. Ám ez csak a háttere, nem pedig a magyarázata annak, hogy miért tűnik az előadás kifejezetten filmszerűnek. A műben megjelenő krimiszál viszont annál inkább igazolja a filmes építkezést. Kifejezetten Netflix-sorozatokat idéz a puskával rohangáló, bajszos, bolond oktató (Egger Géza) alakja, ahogy a kiégett, munkáját elhanyagoló nyomozó (Hajdu Szabolcs) is. Míg azonban a sorozatokban a hasonszőrű nyomozókról mindig kiderül, hogy valójában remek munkát végeznek, addig a mi rendőrünk nem jut semmire. Ez bizonyos szempontból nagyon is érthető írói döntés, legalábbis akkor, ha a magyar bűnüldözés rendszeréről szeretnénk beszélni. Van viszont egy hátulütője is: a leszerelő, Tirolba vágyó, ezért tiroli gatyát viselő rendőr máskülönben elég vicces figurája dramaturgiailag tökéletesen funkciótlan marad.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.