Elég lenne annyit leírnom, hogy „olyan szerencsésnek mondhatom magam, hogy egész életemben csodálatos férfiak vettek körül”, és máris olyan benyomást keltenék, mint aki most lépett ki a neokon influenszerképző utolsó fejtágítójáról, és friss működési engedéllyel a zsebében máris nekiáll megvédelmezni a válságban vergődő férfinemet.
Másfél éves lehettem, tokától bokáig bebugyolálva hevertem egy karfás szánkóban, amit a lassan pilinckázó hóesésben édesanyám húzott. Ahogy a hópelyhek a meleg bőrömhöz érve szétolvadtak az arcomon, ingerülten csattantam fel: „Anuka, megbas a hó!”
Higgyenek nekem, az ember egyes helyzetekben nem akar semmiféle szívhangot hallani, máskor meg semmi másra nem vágyik, mint az eleven szív dobbanására. Ami a kettő között elterül, azok az idő és az élet sajátos körülményei.
Egy teljesen jelentéktelen papírcetlit bemutató tárló előtt ténfergek. Azon múzeumi tárgyak sorába tartozik, amelyeket elsősorban az a személy határoz meg, akihez köthető, ezen pedig az áll, hogy Charles Darwin részére állították ki és nyilvános boncolások látogatására jogosít fel.
Némi dulakodás és szóváltás után a nők bejutottak ugyan a vizsga helyszínéül szolgáló épületbe, de a vizsga félbeszakadt, amikor a tiltakozó diákok a teremben szabadon engedték a kollégium bárányát, Mallie-t.
Ha a babakocsi kereke beszorul a villamossínek közé, és nem érek vele át a zöldön, mindig a politikusokra gondolok. Őket szeretem a legjobban utálni, hiszen eleve ezért vannak.
„Mégis, kedves uram, mit vár tőlünk, öntsük le benzinnel és gyújtsuk fel magunkat a Nemzeti Múzeum lépcsőjén?” – pötyögtem oda, ahol az olvasó magyar értelmiségiként elkövetett mulasztásaimra hívja fel a figyelmemet, aztán némi töprengés után mégis kitöröltem a feleletemet.
Hogy is volt? A méhbe feljuttatott kakasgyufa vagy száraz dohányszár olvastán tettem le a könyvet, és mentem ki a friss levegőre? Van az a fajta olvasó, aki olvasás közben akkor is érzi a méhében a kénes-foszforos kakasgyufát, ha történetesen nincs neki (mármint méhe).
Árvácska című regénye valamiféleképpen a testin túl a szellemi és érzelmi kizsákmányolást is jelképezi.
Arról álmodozom, hogy egyszer majd én is ráérek annyira, hogy lesz időm másokat feljelenteni. Mindezt a békés nyugdíjas éveimre tervezem, már amennyiben lesznek ilyenek, noha a gazdasági előrejelzéseket tekintve ezek eljövetelében egyre kevésbé hiszek.
