egotrip

Szécsi Noémi: Nem és nem

Átváltozások

Egotrip

Emlékszem, egészen addig teljesen hidegen hagyott a Harry Potter-sorozat, amíg az akkor éppen csak hatéves lányom el nem kezdett délutánonként kiszökdösni a napköziből az iskolai könyvtárba, hogy ott a széria második kötetét olvasgassa, amelyhez otthon még nem volt hozzáférése.

Első osztályosként csupán pár hónapja tanulta a betűket; szótagolva, félhangosan silabizálta a vastag kötetet egy félreeső sarokban, és alkalmanként csak néhány oldalt haladt, mire vissza kellett térni az osztályterembe a házi feladathoz. De az izgató történet társaságában töltött lopott idő mindent megért a számára: felcsigázta annyira, hogy kezdetleges olvasástudásával újra meg újra nekifeszüljön a háromszáz oldalas regénynek.

Ebben az időben ébredt bennem érdeklődés J. K. Rowling írásművészete iránt. Hiába fanyalog az ember, hogy az egészben nincsen semmi eredeti, és az író mint egy betonkeverőbe, úgy hajigálta bele művébe a világirodalmat az iskolaregényektől a Copperfield Dávidon és A Gyűrűk Urán át Ovidius Metamorphoseséig – a (tartalmi) eredetiség amúgy is túlértékelt dolog, sőt a népszerűség mércéjével mérő világunkban voltaképpen értelmezhetetlen fogalom. Bizonyos történeteket újra meg újra el kell mesélni, Rowling pedig olyan módon volt erre képes, hogy a mű valamilyen formában az emberiség zöméhez eljutott, és gyerekek tömegeit vette rá, hogy elolvassák – ha pedig már eleve betévedtek betűország virágoskertjébe, akkor ott ragadtak, és soha nem keveredtek ki belőle.

A jók és rosszak örök harcát sokadjára is megújító regényfolyam életünk részévé vált, J. K. Rowling pedig nem csak rendkívül gazdag ember, de tekintélyes véleményformáló is lett. Még elevenen emlékszem azokra az időkre – nem is voltak olyan régen –, amikor a világ végtelenül szellemes és bátor Twitter-hőst látott benne, aki saját bevallása szerint semmiben sem viseli jól a bigottságot. Határozottan kiállt a brit Munkáspárt mellett, a skót függetlenség és a Brexit ellen, sőt Trump politikai és verbális ámokfutásait is vitriolos szavakkal illette. A regényein nevelkedettek számára ő testesítette meg a szabadelvű gondolkodást. Aztán jött a nevezetes tweet azt firtatva, hogy hogyan is hívják azokat a személyeket, akik menstruálnak. Szerinte nőknek. A véleményét elutasítók szerint erre az elnevezésre a magukat nőnek érző transzneműek is jogosultak.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.