Szécsi Noémi: Nem és nem

Átváltozások

Emlékszem, egészen addig teljesen hidegen hagyott a Harry Potter-sorozat, amíg az akkor éppen csak hatéves lányom el nem kezdett délutánonként kiszökdösni a napköziből az iskolai könyvtárba, hogy ott a széria második kötetét olvasgassa, amelyhez otthon még nem volt hozzáférése.

Első osztályosként csupán pár hónapja tanulta a betűket; szótagolva, félhangosan silabizálta a vastag kötetet egy félreeső sarokban, és alkalmanként csak néhány oldalt haladt, mire vissza kellett térni az osztályterembe a házi feladathoz. De az izgató történet társaságában töltött lopott idő mindent megért a számára: felcsigázta annyira, hogy kezdetleges olvasástudásával újra meg újra nekifeszüljön a háromszáz oldalas regénynek.

Ebben az időben ébredt bennem érdeklődés J. K. Rowling írásművészete iránt. Hiába fanyalog az ember, hogy az egészben nincsen semmi eredeti, és az író mint egy betonkeverőbe, úgy hajigálta bele művébe a világirodalmat az iskolaregényektől a Copperfield Dávidon és A Gyűrűk Urán át Ovidius Metamorphoseséig – a (tartalmi) eredetiség amúgy is túlértékelt dolog, sőt a népszerűség mércéjével mérő világunkban voltaképpen értelmezhetetlen fogalom. Bizonyos történeteket újra meg újra el kell mesélni, Rowling pedig olyan módon volt erre képes, hogy a mű valamilyen formában az emberiség zöméhez eljutott, és gyerekek tömegeit vette rá, hogy elolvassák – ha pedig már eleve betévedtek betűország virágoskertjébe, akkor ott ragadtak, és soha nem keveredtek ki belőle.

A jók és rosszak örök harcát sokadjára is megújító regényfolyam életünk részévé vált, J. K. Rowling pedig nem csak rendkívül gazdag ember, de tekintélyes véleményformáló is lett. Még elevenen emlékszem azokra az időkre – nem is voltak olyan régen –, amikor a világ végtelenül szellemes és bátor Twitter-hőst látott benne, aki saját bevallása szerint semmiben sem viseli jól a bigottságot. Határozottan kiállt a brit Munkáspárt mellett, a skót függetlenség és a Brexit ellen, sőt Trump politikai és verbális ámokfutásait is vitriolos szavakkal illette. A regényein nevelkedettek számára ő testesítette meg a szabadelvű gondolkodást. Aztán jött a nevezetes tweet azt firtatva, hogy hogyan is hívják azokat a személyeket, akik menstruálnak. Szerinte nőknek. A véleményét elutasítók szerint erre az elnevezésre a magukat nőnek érző transzneműek is jogosultak.