Egotrip

Szécsi Noémi: Nem és nem

C’est la guerre

Egotrip

Higgyenek nekem, az ember egyes helyzetekben nem akar semmiféle szívhangot hallani, máskor meg semmi másra nem vágyik, mint az eleven szív dobbanására. Ami a kettő között elterül, azok az idő és az élet sajátos körülményei. 

Lázasan kutatok az elmémben, hogy a mindennapokban mikor helyeznek cselekedetük következményeit illetően a termékeny korú nőkön kívül másokra is olyan lelki nyomást, mint amilyet a nemrég módosított rendelet szerint azokra a várandós nőkre, akiknek a művi abortusz előtt kötelező az embrió szívhangját meghallgatniuk. Hirtelenjében a dohánytermékek csomagolása jut az eszembe, hiszen az Alphonse Mucha és társai által megrajzolt, füstöt kéjesen kifújó szecessziós nőalakoktól a láncdohányzás miatt karcsúsodó fürdőruhás flapperlányokon és a macsó férfiasság ideálját megtestesítő Marlboro Manen át eljutottunk a kirohadt fogsorokkal, rákbetegekkel és koraszülött csecsemőkkel fenyegető cigarettásdobozokig, amelyek képeit nehéz figyelmen kívül hagyni. De a fene tudja, azért a megtermékenyülés esélyét magában hordozó szexuális egyesülés mégsem ugyanolyan, mint egy egészségtelen szokás, amelyről néhány erős effektus látványára, az ebből fakadó erkölcsi és létpánikot követően és némi tipródás után lemondunk. A dohányzás feladásának mérlegelése sem pontosan ugyanaz a dilemma, mint amikor valaki egy adott pillanatban nem vállalja, hogy örökre rábízzanak egy emberéletet.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)