Aztán a távozó nőket az épület előtt összegyűltek szidalmakkal illették és sárral dobálták meg – végül az ír diákokból szerveződött „ír gárda” kísérte őket haza. Mindez 1870. november 17-én az orvosképzés egyik európai központjaként nyilvántartott University of Edinburgh-n történt az „Edinburgh-i Hetek”-nek nevezett hét nőhallgatóval, akiket 1869-ben elsőként vettek fel a szakra, hogy férfi hallgatók mellett tanuljanak. Ekkor már egy éve tűrték a jelenlétüket rosszalló egyes diákok – és tanárok – packázásait.
A magyar nőnevelés és nőemancipáció nem mutat fel hasonló erőszakos konfliktusokat sem pró, sem kontra, és feltehetően nem azért, mert ebben az időben a pesti egyetemen tisztelgő vastapssal köszöntötték volna a diáklányokat – amennyiben sikerült volna legalább maroknyi, megfelelő családi háttérrel és felkészültséggel rendelkező, és a nyilvános megszégyenítést is elkötelezetten vállaló lányt összetoborozni. A „magyar nők a felsőoktatásban” kérdése ekkor legfeljebb a sajtópolémia szintjén állt – elég volt a tiltás, ellehetetlenítés, hatalmi szó, és a helyzetek zömében az apátiában is bízni lehetett. Amikor huszonöt évvel később, túl az első frontharcokon, a nők előtt is megnyíltak az egyetemek kapui, abban a világban már senki sem fáradt szidalmakkal, sárral vagy bégető birkával. 1870-ben az egyetlen „értelmiségi” képesítés, amelyet magyar nő is megszerezhetett, a tanítói volt: középfokú oklevél, amely voltaképpen egy hivatal ellátásához nyújtott képzést. A leendő tanítónők a polgári iskola négy osztályának vagy a felső népiskola két osztályának sikeres elvégzése után jelentkezhettek a képzőbe, az előírás szerint 14–18 évesen.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
