A második nem, nyugtáztam, nagyszerű, azt én is tizenhat évesen olvastam. Régi, talán egyes állításait tekintve ósdi könyv, de a gender témájú könyvek műfajában ugyanolyan klasszikus, mint Virginia Woolf A saját szoba című esszéje.
No de várjunk csak, miért érdekelné ez a kamasz fiúkat? Ahogy jobban megnéztem, ha akartam, láthattam úgy, hogy a fiú viselkedésében és megjelenésében némiképpen eltér a körülötte zajongó iskolatársaitól, de ez aligha szolgáltathatott támpontot bármihez. A beszélgetés után, a többiek előtt is feltehette volna nekem a kérdéseit, de ő akkor lépett hozzám, az író-olvasó találkozó vendégéhez, amikor a többiek lassacskán elszivárogtak már. Először bedobta Simone de Beauvoirt, aztán faggatni kezdett. Beletelt néhány percbe, mire felfogtam, hogy mit szeretne virágnyelven (legyezőnyelven, könyvcímnyelven?) mondani nekem.
Az iskola, amelynek falai között mindez lezajlott, egy bentlakásos egyházi intézmény volt, aligha olyan hely tehát, ahol a fiúk az irodalomfakultáción a padból kiesve jelentkeznek, hogy melegek. Másrészt meg éppen az a hely, amely a férfiak testi-lelki együttlétének évszázados hagyományait őrzi. A dolgot minden antiklerikális hőbörgés nélkül mérlegelve, a múltban bizonyára nem kevés férfi lett azért katolikus pap vagy szerzetes, mert a női test semmiféle kísértést sem jelentett a számára. Az elhivatottság mellett az is nagyban megkönnyíthette a cölibátust, hogy olyan közegbe került, ahol szinte kizárólag férfiak vették körül. Az pedig már egyéni temperamentum, önfegyelem vagy lelkiismeret kérdése volt, hogy a tiltás ellenére mi módon élte meg a nemiségét az önmegtartóztatásról és nőtlenségről fogadalmat tévő személy.
A – jelentős állami juttatásokból felújított – ódon iskolafalak bizonyára nem kizárólag a csak az utóbbi időkben felhánytorgatott szexuális visszaélések, de nagy szerelmek tanúi is lehettek. Olyan szenvedélyes érzelmi pezsgésé, amelyről például – mutatis mutandis – Kaffka Margit Hangyabolya alapján alkothatunk némi fogalmat. Kaffka, az édesanyja első házasságából született, ezért a második házasság során nemkívánatossá vált félárva lány az akkoriban a nőnevelés nagy részét végző zárdaiskolák egyikében nevelkedett. A korabeli pedagógia egyáltalán nem tartotta fontosnak a gyermek érzelmi életének ápolását, sokkal nagyobb hangsúlyt helyezett a megfelelő szokások kialakítására. Az egyházi iskolákban különösen fontos volt, hogy a növendék magába szívja az egyházi szellemet, és minél kevesebbet érintkezzen a külvilággal. Az első tanév után a bentlakó intézeti növendékeket nem engedték el szünidőre, csak a második év után mehettek haza. „Ez az intézkedés üdvös volt, biztosította a sikert, a nevelés meghozta gyümölcsét. Az intézetből kikerült leányok később példás kath. anyákká lettek” – írja az egyik magyarországi iskolarend történetét feldolgozó könyvecske.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
