Természetesen tudatában vagyok, hogy a Budapesti Liberális Szabadállam területén a mindenkori főpolgármester vállal felelősséget az infrastruktúra állapotáért, és készségesen hibáztatom Demszky Gábort, Tarlós Istvánt és Karácsony Gergelyt; de szoktam gondolni a kormánytagokra is, végül is tizenkettedik éve náluk az abszolút hatalom, és mégiscsak ők szokták hivatásszerűen azt verklizni, hogy csak nyugodtan dőljünk hátra és népesítsük be a körzetet, minden lehetséges segítséget megadnak ehhez.
Aztán vágás, és az ember ott találhatja magát egy bölcsődés korú, de jól táplált, nagy növésű gyerekkel a minibatárban a megújuló Nyugati pályaudvar előtt. Azt látja, hogy megint sikerült úgy elhujjantani milliárdokat, hogy a lezárás után újra megnyitott főbejárat három lépcsőfokára egyetlen nyavalyás rámpát sem helyeztek. Lehet kerülni a parkolón át, és valahol biztos van vagy lesz egy lift, de miért ne gördülhetnék be gyerekestől a főbejáraton, mint akárki? Még adót is fizetek. Aztán az is eszembe jut, hogy ha lenne kocsim – mint ahogy nincs, csak babakocsim van –, elszaladnék a barkácsáruházba deszkáért. Kétezer forintnál nem kerülhet többe. Az építkezéseken is olyanon tolják fel a talicskát, s ha kettőt lefektetünk a Nyugati főbejáratának lépcsőjére, az pont olyan jó lesz nekünk babakocsisoknak, meg a kerekesszékeseknek. Persze ha lenne bennem közösségi szellem – ilyenem ugyanúgy nincs, mint személygépjárművem –, akkor valamelyik crowdfunding oldalon gyűjtenék rámpákra, ahogyan pár éve egy apa szervezte meg a gyermekkórházi betegszobákban alvó szülőknek szánt pótágyak finanszírozását.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
