Egotrip

Szécsi Noémi: Nem és nem

Apáskodás

Egotrip

Elég lenne annyit leírnom, hogy „olyan szerencsésnek mondhatom magam, hogy egész életemben csodálatos férfiak vettek körül”, és máris olyan benyomást keltenék, mint aki most lépett ki a neokon influenszerképző utolsó fejtágítójáról, és friss működési engedéllyel a zsebében máris nekiáll megvédelmezni a válságban vergődő férfinemet.

Elsősorban azokat, akik kieszelték és fenntartják ezt a minket körülvevő erkölcsi-ideológiai Disneyworldöt – ahol nélkülözhetetlennek tűnt törvénybe foglalni, hogy az apa férfi és az anya nő, ahol a nők számára guszta jutalomfalatokat tűznek a csalira, hogy addig szüljenek, amíg tudnak és akkor, amikor haszonnal kecsegtet. És ahol olyan férfiak és nők vetítenek nekünk valamiféle keresztény családi értékekről, akik nem egyszer zolai erkölcstelenségben és szinte mindig a privilégiumok elefántcsonttornyában élik a valósághoz nem sok ponton kapcsolódó mindennapjaikat.

Nem azért nem csapok fel a férfijogok aktivistájának, mert a férfiak egésze vagy egyes férfiak okozta sérelmeket cipelnék. Szerencse kérdése vagy sem: a lelki életem fájdalmas témái közül nem a férfiakkal fenntartott viszonyom a legkínosabb. A „szerencséről”, a „sorsról” vagy a „körülmények sajátos összejátszásairól” most nem értekeznék, de a másik nemmel létrejövő interakcióinkban nem mindig játszik szerepet a szabad akarat. Nem választhatjuk meg például az apánkat (vagy az anyánkat) – pedig onnan aztán nincs megállás. A szülők mást sem tesznek, mint traumatizálják a gyerekeiket, különösen a 20. század eleje óta. Az ártatlan kisgyermekek gondozását elsődlegesen végző személyek a maguk tökéletlenségében élik az életüket. Feltehetőleg első alkalommal élnek és sokszor első alkalommal nevelnek gyereket, ezért néha fogalmuk sincs, hogyan csinálják – és hipp-hopp, a gyereknek már kongattak is: ha lesz rá pénze, mehet terápiára, ha nem, akkor pszichiátriára, börtönbe, kocsmába vagy drogot venni. Vagy csak simán tovább traumatizálhatja a saját ivadékait, évszázadok, évezredek megtörhetetlen családi traumáit tartva fenn – ahogyan azt a mainstream önsegítő pszichológia kurrens mantrái sugallják.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.