Elsősorban azokat, akik kieszelték és fenntartják ezt a minket körülvevő erkölcsi-ideológiai Disneyworldöt – ahol nélkülözhetetlennek tűnt törvénybe foglalni, hogy az apa férfi és az anya nő, ahol a nők számára guszta jutalomfalatokat tűznek a csalira, hogy addig szüljenek, amíg tudnak és akkor, amikor haszonnal kecsegtet. És ahol olyan férfiak és nők vetítenek nekünk valamiféle keresztény családi értékekről, akik nem egyszer zolai erkölcstelenségben és szinte mindig a privilégiumok elefántcsonttornyában élik a valósághoz nem sok ponton kapcsolódó mindennapjaikat.
Nem azért nem csapok fel a férfijogok aktivistájának, mert a férfiak egésze vagy egyes férfiak okozta sérelmeket cipelnék. Szerencse kérdése vagy sem: a lelki életem fájdalmas témái közül nem a férfiakkal fenntartott viszonyom a legkínosabb. A „szerencséről”, a „sorsról” vagy a „körülmények sajátos összejátszásairól” most nem értekeznék, de a másik nemmel létrejövő interakcióinkban nem mindig játszik szerepet a szabad akarat. Nem választhatjuk meg például az apánkat (vagy az anyánkat) – pedig onnan aztán nincs megállás. A szülők mást sem tesznek, mint traumatizálják a gyerekeiket, különösen a 20. század eleje óta. Az ártatlan kisgyermekek gondozását elsődlegesen végző személyek a maguk tökéletlenségében élik az életüket. Feltehetőleg első alkalommal élnek és sokszor első alkalommal nevelnek gyereket, ezért néha fogalmuk sincs, hogyan csinálják – és hipp-hopp, a gyereknek már kongattak is: ha lesz rá pénze, mehet terápiára, ha nem, akkor pszichiátriára, börtönbe, kocsmába vagy drogot venni. Vagy csak simán tovább traumatizálhatja a saját ivadékait, évszázadok, évezredek megtörhetetlen családi traumáit tartva fenn – ahogyan azt a mainstream önsegítő pszichológia kurrens mantrái sugallják.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
