Egotrip

Szécsi Noémi: Nem és nem

O tempora, o mores!

Egotrip

Másfél éves lehettem, tokától bokáig bebugyolálva hevertem egy karfás szánkóban, amit a lassan pilinckázó hóesésben édesanyám húzott. Ahogy a hópelyhek a meleg bőrömhöz érve szétolvadtak az arcomon, ingerülten csattantam fel: „Anuka, megbas a hó!”

Édesanyám az igét hallva megtorpant a szánkóhúzásban, és elmondása szerint azonnal tudta, ki lehet a ludas a még csak alakuló szókincsem (hó)fehér vásznának beszennyezésében: saját szabad szájú nagynénje, akire néhányszor rábízott.

Zsuzsi néninek minden oka megvolt arra, hogy beszédében időről időre felszikrázzon az indulat. A lecsúszott ávós tisztből aktív alkoholistává lett férje, apjuk nyomdokait követő két fia nem könnyítették meg a rendíthetetlen kitartással, viszont nem mindig sztoikus szótlansággal viselt hétköznapokat. Bár fenti normaszegésemre nem, arra három-négy éves koromból már én is emlékszem, hogy a szüleim kitessékelnek az autónkból, hogy Zsuzsi néni seggrészeg (mondhatom ezt?) férjét a hátsó ülésre befektessék, és apa kocsival hazavigye. De az én szűk családomban nem káromkodhattak a nők, és nem itták el az agyukat a férfiak. Az utóbbit a szocializmus vidéki Magyarországán a véres szemű, vörös arcú, különféle okokból önpusztításra berendezkedett apák, és mellettük a kármentésre ráállt, korán ráncosodó, űzött anyák láttán képes voltam nagyra értékelni. Ám a nagyszájú nők deviáns csoportját figyelve hamar rájöttem, hogy a nőket sajátos viszony fűzi a káromkodáshoz.

A gondolatmenet a kisrealista önéletrajzi próza nélkül is folytatható: a gyerekek úgy tanulják meg a trágár szavakat, hogy hallják azokat, felfigyelnek az ezekre adott reakciókra, majd a számukra fontos személyektől arról is értesülnek, hogy helytelen elismételniük, még akkor is, ha esetleg izgalmasnak találták a környezet reagálását: a nevetést, a hüledezést vagy akár a rosszallást. Végül is a káromkodás lényege az, hogy jelezzük: elvesztettük az uralmat az indulataink felett, a gátlásaink feloldódtak. Ettől olyan fenyegető, hiszen utat engedtünk az agresszivitásnak, lemondtunk civilizált énünkről. Ugyanakkor ez kölcsönzi az erőt és lendületet is a tiltott szavaknak, amelyek nem az érzéseinket írják le, hanem inkább a kinyilvánításukban segítenek.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.