Egotrip

Szécsi Noémi: Nem és nem

O tempora, o mores!

Egotrip

Másfél éves lehettem, tokától bokáig bebugyolálva hevertem egy karfás szánkóban, amit a lassan pilinckázó hóesésben édesanyám húzott. Ahogy a hópelyhek a meleg bőrömhöz érve szétolvadtak az arcomon, ingerülten csattantam fel: „Anuka, megbas a hó!”

Édesanyám az igét hallva megtorpant a szánkóhúzásban, és elmondása szerint azonnal tudta, ki lehet a ludas a még csak alakuló szókincsem (hó)fehér vásznának beszennyezésében: saját szabad szájú nagynénje, akire néhányszor rábízott.

Zsuzsi néninek minden oka megvolt arra, hogy beszédében időről időre felszikrázzon az indulat. A lecsúszott ávós tisztből aktív alkoholistává lett férje, apjuk nyomdokait követő két fia nem könnyítették meg a rendíthetetlen kitartással, viszont nem mindig sztoikus szótlansággal viselt hétköznapokat. Bár fenti normaszegésemre nem, arra három-négy éves koromból már én is emlékszem, hogy a szüleim kitessékelnek az autónkból, hogy Zsuzsi néni seggrészeg (mondhatom ezt?) férjét a hátsó ülésre befektessék, és apa kocsival hazavigye. De az én szűk családomban nem káromkodhattak a nők, és nem itták el az agyukat a férfiak. Az utóbbit a szocializmus vidéki Magyarországán a véres szemű, vörös arcú, különféle okokból önpusztításra berendezkedett apák, és mellettük a kármentésre ráállt, korán ráncosodó, űzött anyák láttán képes voltam nagyra értékelni. Ám a nagyszájú nők deviáns csoportját figyelve hamar rájöttem, hogy a nőket sajátos viszony fűzi a káromkodáshoz.

A gondolatmenet a kisrealista önéletrajzi próza nélkül is folytatható: a gyerekek úgy tanulják meg a trágár szavakat, hogy hallják azokat, felfigyelnek az ezekre adott reakciókra, majd a számukra fontos személyektől arról is értesülnek, hogy helytelen elismételniük, még akkor is, ha esetleg izgalmasnak találták a környezet reagálását: a nevetést, a hüledezést vagy akár a rosszallást. Végül is a káromkodás lényege az, hogy jelezzük: elvesztettük az uralmat az indulataink felett, a gátlásaink feloldódtak. Ettől olyan fenyegető, hiszen utat engedtünk az agresszivitásnak, lemondtunk civilizált énünkről. Ugyanakkor ez kölcsönzi az erőt és lendületet is a tiltott szavaknak, amelyek nem az érzéseinket írják le, hanem inkább a kinyilvánításukban segítenek.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.