Egotrip

Szécsi Noémi: Nem és nem

A fajok eredete

Egotrip

Egy teljesen jelentéktelen papírcetlit bemutató tárló előtt ténfergek. Azon múzeumi tárgyak sorába tartozik, amelyeket elsősorban az a személy határoz meg, akihez köthető, ezen pedig az áll, hogy Charles Darwin részére állították ki és nyilvános boncolások látogatására jogosít fel.

A jómódú kíváncsiak, a szakmabeliek és az anatómiát tanulmányozó diákok privilégiumának számító boncolás – ma sem egy arénasport – legalizálása után, a 19. század elején sem lehetett ilyen performance-ra csak úgy betévedni, hiszen a fennálló tilalmak, tabuk és félelmek mellett meglehetősen nehéz volt biztosítani a kellő számú holttestet. Az egyetemi városok néha nem tudtak elegendő kivégzett bűnözőt prezentálni – különösen a női halálraítélt volt kevés, a bűnözésben való alulreprezentáltságuk miatt. Orvosi képzése miatt Edinburgh-ban például olyan kereslet mutatkozott boncolandó testekre, hogy magas haszon mellett még ír hullákat is megérte importálni.

Mindezt a National Museum of Scotland boncolástörténeti kiállításán tudom meg, papírmasé anatómiai babák, sírrablásbiztos koporsók és akasztásokat ábrázoló nyomatok között bolyongva. Darwin jogosítványa csak futó kuriózum itt, végül nem sok időt töltött boncolásokon: 16 éves korában került az edinburgh-i orvosi egyetemre, de sohasem fejezte be a tanulmányait. Feltehetőleg nem csigázta fel annyira az emberi test rejtélye, az élet és halál feletti hatalom, a gyógyítás képességének birtoklása, annál inkább az élet eredete, a fajok gazdagsága, az öröklődés enigmái. Nem nyomasztotta kényszer a megélhetését illetően, így élhetett a kedvteléseinek. Évekig tartó tapasztalatszerző útra indult, aztán kertészek által művelt mintagazdaságtól körülvett, állatkísérletekre használt baromfiudvarral is megtoldott, hatalmas házban elvonulva, népes családja körében különféle betegségektől szenvedve évtizedekig csiszolta elméletét, amelynek következményeitől ő maga is rettegett. Egyesek szerint pusztán szellemi szemfényvesztő volt, aki mások – többek közt saját nagyapja, Erasmus Darwin – evolúciós elméleteit kisajátítva szabadította a gonoszt a világra. Mindenesetre A fajok eredete szövegében ott áll feketén-fehéren, hogy a természetes kiválasztódás által olyan szintet ért el az emberiség, hogy ezt nem hagyhatjuk kicsúszni a kezünkből. Mindkét nem képviselőinek őrizkednie kell a házasságtól (értsd: gyerekcsinálástól), ha testi vagy szellemi értelemben alsóbbrendűek („inferior in body or mind”, ahogyan Darwin fogalmaz). Innen indult tehát azon köznyelvi fordulat karrierje, amely ma az „ennek nem kéne szaporodnia” formában él az ismert emberek gólyahíreit nyilvánosságra hozó posztokhoz fűzött kommentekben.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.