Szabó Ádám

A bevett és jól lerágott horrorklisék olyanok, mint a démonok vagy maga az ördög: borzasztó nehéz kiirtani őket, és egy idő után már inkább fárasztók, mint rémisztők.

A 18. század második felében kezdjük és 1926-ban bekövetkezett haláláig követjük Weisz Eriket, ismertebb nevén Houdinit, amint olcsó trükkökre tátott szájú, megszeppent kisgyerekből törekvő szemfényvesztő, majd bűvész, szabadulóművész, mágus és celeb lesz; útja során elnökökkel, Raszputyinnal és még Sir Arthur Conan Doyle-lal is találkozik.

"Mi vagyunk az anyák, mi vagyunk az anyák, mi vagyunk Grúzia új anyái!" - szavalja mosolyba erőltetett arccal, tinglitangli zenére riszálva egy tucat jobb sorsra érdemes asszony és lány. Új társadalmat építenek az országban, ehhez pedig új értékek dukálnak - és ki lehetne a megújuló Grúzia jelképe, ha nem egy karakán édesanya, aki nemcsak főz-mos-takarít, de a képernyőn is jól mutat.

A 80-as évek elején járunk, amikor még pornóbajusszal és barkóval is lehetett hős az ember

Nem tudjuk elhessegetni a gondolatot, hogy a Franciaország legtehetségtelenebb tanárainak és legrosszabb gimnáziumának találkozását elmesélő mozgókép valamiféle önéletrajzi ihletésből születhetett.

Világvége-történet, példázat és emberiségdráma a vásznon, s a tét sem csekély: az emberiség sorsa és Darren Aronofsky eddig hibátlan pedigréje forog kockán. A rendező ambíciója ehhez mérten nagy - úgy akarja felmondani a leckét az özönvíztörténettől csak pusztításképeket váró plázanézőknek, hogy közben igyekszik szerzői kézjegyeket is ejteni az Araráton innenről és túlról.

Számolni sem tudjuk - és nem is akarjuk -, hány film járulékos hasznait adta össze a közelmúltban Michael Caine kellemes angol öregúr imázsa és Clémence Poésy bájosan zavart tekintete. Sandra Nettelbeck író-rendező nyilván forradalminak értékelte ezt a felfedezést, mert nem is tett mást filmjében, mint összepakolta a két színészt, és várt a varázslatra. Nem jött.

A chicagói tűzoltók viszontagságai után - illetve inkább közben - a rendőrökre is rávetül az NBC vigyázó szeme. A Lángoló Chicago oldalhajtása a szintén remek testvérszériánál feszesebb, ütősebb és jobban is karcol - végtére is a "bűn városában" vagyunk.

"Ebből nincs tisztességes kiút" - hangzik el a Rebecca Hall játszotta ügyvéd szájából a bejáratott narratíva azon pontján, ahol az ilyen kvázikémfilmekben minden összeomlani szokott. Valami hasonló lenne a film ars poeticája és tanulsága is - maximum annyi a váratlan fordulat, hogy a mocskos rendszert ezúttal nem egy kiugrott ügynök vagy egy magányos hérosz igyekszik belülről lerombolni.

Történt egyszer - kétszer, majd sokszor -, hogy egy apró állat semmibe véve a biológiai jellemzőket, lehetőségeket és szokásokat, az őt le- és hülyének nézőket, a józan észt, gravitációt és gusztust, mert nagyot álmodni. Aztán hogy ehhez az álomhoz milyen kacskaringós út vezet, már csak a forgatókönyvírók ötlettelenségén múlik.

Fánk-viccek épp nincsenek, de minden más sémát és sztereotípiát megkapunk: törtető, szexi tomboy rendőrnő; renitens, épp ezért az őrsön legjobban teljesítő nyomozó és frissen kinevezett fekete kapitány.

Gyerekek iskolai terrorizálására ahány elrettentő példa, majdnem annyi mozgóképes megoldás ismeretes. Az észt Ilmar Raag a naturalista utat választotta, képein dokumentarista megoldások keverednek videoklipszerű bevágásokkal - de nem csak az ábrázoltakhoz jól passzoló és stílusos megvalósítás miatt hatásos film a 2007-es Klass - Az osztály, hanem főként a pontossága miatt.