Film

Noé

  • Szabó Ádám
  • 2014. május 10.

Film

Világvége-történet, példázat és emberiségdráma a vásznon, s a tét sem csekély: az emberiség sorsa és Darren Aronofsky eddig hibátlan pedigréje forog kockán. A rendező ambíciója ehhez mérten nagy - úgy akarja felmondani a leckét az özönvíztörténettől csak pusztításképeket váró plázanézőknek, hogy közben igyekszik szerzői kézjegyeket is ejteni az Araráton innenről és túlról.

Noé apánk szép és feltehetően színigaz történetét ezúttal egy sajátos mitológiával megspékelve kapjuk, amiben ugyan van fantázia, de az őrzőkként megjelenő bukott angyalok szála így, lábjegyzetként csekély, mint az emberiségben a jóság. A paradicsomból megesett kiűzetés utáni posztapokaliptikus világban ugyanis a bűn az úr, de a bűnhődés még várat magára - körülbelül a film feléig. Útmutatás nélküli, gyarló emberek próbálnak túlélni az Eli könyve, Az út és pár hasonszőrű film hátrahagyott díszletében - az Úrnak nyoma sincs, a számonkérő kiáltásokra csak a szürke ég tátog vissza. Aztán pár látomás után Noé megkapja feladatát, és munkához lát - hajót épít, Aronofsky pedig elkezd végre rendezni. A szereplők archetípusok lévén épp csak annyira megrajzoltak, amennyire kell, Noét kivéve. Nem hős, nem az emberiség megmentője, csupán egyszerű istenkereső, aki majd' összeszakad a teher alatt. Ekkor már a hajón vagyunk, és ott is maradunk - egy kamaradráma során lejátszódik az ember története és tragédiája, a szereplők képviselte értékek próbára tétetnek, a léc pedig folyamatosan billeg aközött, hogy az ember a teremtés koronája vagy csak sárkányfogvetemény. Persze választ nem várhatunk, pedig a rendező a film valamennyi szegmensében jelzi: ez a történet a mának szól. Csakhogy a lenyűgöző vizualitásnak, a széles moziterjesztésnek és Russel Crowe-nak ára van: megannyi alkotói engedmény - a film ezek ellenére működik, de mennyivel jobban mutathatna százmillióval kevesebbért, egy artmoziban.

Forgalmazza a UIP-Duna Film

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.