Noé apánk szép és feltehetően színigaz történetét ezúttal egy sajátos mitológiával megspékelve kapjuk, amiben ugyan van fantázia, de az őrzőkként megjelenő bukott angyalok szála így, lábjegyzetként csekély, mint az emberiségben a jóság. A paradicsomból megesett kiűzetés utáni posztapokaliptikus világban ugyanis a bűn az úr, de a bűnhődés még várat magára - körülbelül a film feléig. Útmutatás nélküli, gyarló emberek próbálnak túlélni az Eli könyve, Az út és pár hasonszőrű film hátrahagyott díszletében - az Úrnak nyoma sincs, a számonkérő kiáltásokra csak a szürke ég tátog vissza. Aztán pár látomás után Noé megkapja feladatát, és munkához lát - hajót épít, Aronofsky pedig elkezd végre rendezni. A szereplők archetípusok lévén épp csak annyira megrajzoltak, amennyire kell, Noét kivéve. Nem hős, nem az emberiség megmentője, csupán egyszerű istenkereső, aki majd' összeszakad a teher alatt. Ekkor már a hajón vagyunk, és ott is maradunk - egy kamaradráma során lejátszódik az ember története és tragédiája, a szereplők képviselte értékek próbára tétetnek, a léc pedig folyamatosan billeg aközött, hogy az ember a teremtés koronája vagy csak sárkányfogvetemény. Persze választ nem várhatunk, pedig a rendező a film valamennyi szegmensében jelzi: ez a történet a mának szól. Csakhogy a lenyűgöző vizualitásnak, a széles moziterjesztésnek és Russel Crowe-nak ára van: megannyi alkotói engedmény - a film ezek ellenére működik, de mennyivel jobban mutathatna százmillióval kevesebbért, egy artmoziban.
Forgalmazza a UIP-Duna Film
