Film

Annabelle

  • Szabó Ádám
  • 2014. november 30.

Film

A bevett és jól lerágott horrorklisék olyanok, mint a démonok vagy maga az ördög: borzasztó nehéz kiirtani őket, és egy idő után már inkább fárasztók, mint rémisztők.

Itt van például az Annabelle, a ronda játékbaba. A legrémisztőbb akkor lenne, mikor legelőször meglátjuk – hiszen ki akarna egy ilyen borzadállyal egy szobában aludni –, azonban a plakáttól kezdve az előzetesig volt már időnk hozzászokni. Maradna tehát a feszültségkeltés, a misztikus történések és a fokozódó paranoia – az tehát, amit a Démonok között tavaly profi módon szállított. Az a mozi sem volt több tisztességesen elkészített iparosmunkánál, ám egy vérszegény szezonban az is elég lehetett a mennybemenetelhez. Ha netán az Annabelle maradna az idei legfélelmetesebb horror, minden bizonnyal ideje lenne lehúzni a rolót e műfaj ablakán.

Percre pontosan kiszámított padlódeszka-nyikorgás helyett gyerek­sírásból és gügyögésből kapunk bőven, de inkább csak tessék-lássék módon. Nincs felépített, fokozódó feszültség, és a démoni baba múltja-mibenléte is elkent lábjegyzet marad a háttérben. Persze a megszokott figurák a paptól a fiatal házaspáron át a kedves szomszédig mind felvonulnak, csak hogy még jobban emlékeztessenek minket azokra a hajdan látott jobb mozikra, amelyekből a film lopni próbál.
A kamera az első 15 percben ugyanúgy felejtődik a szobában, mint a fináléban, a hegedűk ugyanazon az oktávon rínak fel minden kulcsfontosságúnak tartott pillanatban, mi pedig ugyanúgy csak a szemöldökünket ráncoljuk – mert látjuk-halljuk, mikor is kellene megijednünk, csak épp nem tesszük.

Forgalmazza az InterCom

Figyelmébe ajánljuk

Céltalan poroszkálás

A két fivér, Lee (Will Poulter) és Julius (Jacob Elordi) ígéretet tesznek egymásnak: miután leszereltek a koreai háborús szolgálatból, a veteránnyugdíjukból házat vesznek maguknak Kalifornia dinamikusan növekvő elővárosainak egyikében.

Autósmozi

  • - turcsányi -

Vannak a modern amerikai mitológiának Európából nézvést érthető és kevésbé érthető aktorai és momentumai. Mindet egyben testesíti meg a Magyarországon valamikor a nyolcvanas években futó Hazárd megye lordjai című, s az Egyesült Államokan 1979 és 1985 között 146 részt megérő televíziós „kalandsorozat”, amely ráadásul még legalább három mozifilmet is fialt a tengerentúli közönség legnagyobb örömére, s Európa kisebb furcsálkodására.

Húsban, szőrben

Mi maradt élő a Pécs 2010 Európa Kulturális Fővárosa programból? Nem túl hosszú a sor. A Tudásközpont és a Zsolnay Örökségkezelő Nkft. kulturális intézményei: a Zsolnay Negyed és a Kodály Központ, és a Zsolnay Negyedben az eleve kiállítótérnek épült m21 Galéria, amelynek mérete tekintélyes, minősége pedig európai színvonalú.

Rémek és rémültek

Konkrét évszám nem hangzik el az előadásban, annyi azonban igen, hogy negyven évvel vagyunk a háború után. A rendszerbontás, rendszerváltás szavak is a nyolcvanas éveket idézik. (Meg egyre inkább a jelent.)

Az igazságnak kín ez a kor

A családregény szó hallatán rendre vaskos kötetekre gondolunk, táblázatokra a nemzedékek fejben tartásához, eszünkbe juthat a Száz év magány utolsó utáni oldalán a kismillió Buendía szisztematikus elrendezése is.

Kultúrnemzet

„A nemzetgazdasági miniszter úr, Varga Mihály 900 millió forintot biztosított ennek az épületnek a felújítására – nyilván jó összeköttetésének köszönhetően. Lám, egy nemzeti kormányban még a pénzügyminiszter is úgy gondolja, hogy a kultúra nemcsak egy sor a magyar költségvetésben, hanem erőforrás, amelynek az ország sikereit köszönhetjük.”