A díszlet, a trükkmester és a vágó egyébként is Guy Ritchie Sherlock Holmes-adaptációjából érkezhetett, vagy ha nem is, becsülendő módon másolta le tévés költségvetésnek megfelelően a már a Ritchie-filmekben sem új esztetizált baljós-szürke nem is oly régmúltat.
A két részes mini-sorozat játékidőben alig haladja meg egy mai mozifilm játékidejét, és egy modern kosztümös kalandfilmnél sem pörög alacsonyabb fordulatszámon. Az élettörténetet visszatérő emlékképek és nem túl bonyolult, de az elcsépelést még pont megúszó metaforák taglalják, amik színesek, szagosak, csak éppen annak veszik el az élét, ami amúgy is a darab legnagyobb gyengesége: a szerelmi szálnak és a drámai csúcspontoknak. A forgatókönyv megannyi labdát feldob, amivel árnyalni lehetne a közismert Houdini-képet: betagozódni képtelen zsidó apa, aki nem ismeri el fia tehetségét, az azonos pályán mozgó testvér féltékenysége, az örök árnyékban élő feleség szenvedése. Mindezek azonban csak pár képben villannak fel, de igazából talonban maradnak; ahogy a nagy titok, a legnagyobb attrakció is: mi mozgatta igazából a világ legnagyobb és legismertebb bűvészét? Az élet elől menekült, a halált akarta megtréfálni, édesanyját kiszolgálni vagy igazi amerikai állampolgárrá válni? Mindegyik megfejtés megkapja a maga 10-10 percét, amitől a film soha nem válik unalmassá vagy vontatottá; kár azonban hogy pont ebben a tekintetben nem sikerült egy egységes ívet kalapálni a forgatókönyvbe. A nagy felismerés tehát elmarad, de a magyar mellékszereplők csokrában remeklő Adrien Brody így is megér egy misét.
