Tévétorrent

The 100

Tévétorrent

Nagyon kezdhetünk kétségbeesni a jövőnk miatt, ha már a tiniknek szóló tömegkulturális termékek is posztapokaliptikus, drákói közösségekről, társadalommérnökösködésről, halálba küldött, feláldozható fiatalokról és a demokrácia mint ideális politikai berendezkedés haláláról szólnak (lásd Éhezők viadala, A beavatott).

E tévésorozatban az atomháború túlélői egy Bárka nevű űrállomáson építik ki kegyetlen biopolitikát folytató közösségüket (kötelező egykézés, minden vétségért halálbüntetés). A fiatalok itt nem a jövőt, inkább a pusztulást jelentik, tekintve, hogy minden újonnan születő gyermek egyben a szűkös erőforrások használója is. Ezért a hatalmat birtokló felnőttek gyorsan ledobnak egy maréknyi fiatalkorú bűnözőt a talán még radioaktív Földre, s innentől kettéválik a cselekmény, azonképpen a műfaj is: a Bárkán a felnőttek szenátusa kamaradrámázik, míg a Földön sci-fi kalandfilm látszik kibontakozni. Sokat ront a széria élvezeti értékén, hogy a felvetett társadalmi kérdések lebutítva kerülnek elénk, s a tiniket alakító színészek pedig messze elmaradnak a felnőttgárda mögött. Abban még lenne némi spiritusz, hogy a szülőket gyerekeiktől nemcsak generációs szakadék, de szó szerint ég és föld választja el, ám a készítők mindössze annyit bírnak mondani az ifjakról, hogy hajlanak az anarchiára, és akkor is csak a buli meg a szex érdekli őket, ha épp egy félig-meddig radioaktív, ismeretlen bolygón küzdenek az éhhalállal. Hiányzik a feszültség, a szereplők nevetséges archetípusokra redukáltak (bölcs afroamerikai vezető, talpraesett jó kislány, laza lázadó). Egy jó alapötlet pocsék megvalósítása.

Figyelmébe ajánljuk

Népi hentelés

Idővel majd kiderül, hogy valóban létezett-e olyan piaci rés a magyar podcastszcénában, amelyet A bűnös gyülekezet tudott betölteni, vagy ez is olyasmi, ami csak elsőre tűnt jó ötletnek.

A hiány

László Károly, a háborút követően Svájcban letelepedett műgyűjtő, amikor arról kérdezték, miért nem látogat vissza Auschwitzba, azt válaszolta, hogy azért, mert nem szereti a nosztalgiautakat.

Fagin elsápad

Pong Dzsun Ho társadalmi szatírái, Guillermo del Toro árvái, vagy épp Taika Waititi szeretnivalón furcsa szerzetei – mindegy, merre járunk, a kortárs filmben lépten-nyomon Charles Dickens hatásába ütközünk.

Vörös posztó

Ismertem valakit, aki egy stroke-ból kigyógyulva különös mellékhatással élt tovább: azt mondta, amit gondolt. Jót, rosszat, mindenkinek bele a szemébe, rosszindulat, számítás és óvatoskodás nélkül. Nehéz volt vele találkozni, mindig ott volt a veszély, hogy mint egy kegyetlen tükörben, hirtelen meglátjuk valódi önmagunkat. De jó is volt vele találkozni, mert ha megdicsért valakit, az illető biztos lehetett benne, hogy úgy is gondolja.

Szeplőtelen fogantatás mai köntösben

Bullshit munkahelyen vesztegelsz, ahol ráadásul csip-csup kiszolgáló feladatokkal is téged ugráltatnak, csak azért, mert nő vagy? Kézenfekvő menekülési útvonalnak tűnik, hogy elmész „babázni”. Persze ha nincs férjed vagy barátod, a dolog kicsit bonyolultabb – de korántsem lehetetlen.

Realista karikatúrák

Tizenkilenc kortárs szerző írta meg, mit jelentett az elmúlt egy-két évtizedben Magyarországon felnőni. Változatos a névsor: van pályakezdő és többkötetes író, eddig elsősorban költőként vagy gyerek- és ifjúsági könyvek szerzőjeként ismert alkotó is.