Film

Isten fia

Film

Nehéz pusztán esztétikai szempontok szerint beszélni egy olyan filmről, mely a nyugati kultúra kanonikus történetét tárja elénk, bármilyen újraértelmezési szándék és alternatív olvasati lehetőség felkínálása nélkül, egy olyan kulturális közegben, ahol minden lehet (és kell is, hogy legyen) újraértelmezés és reflexió tárgya.

Az Isten fia korrekt, teljességre törekvő, de minden fantáziától mentes, klasszikus adaptáció, mely bőkezűen bánik a pátosszal (áradó zene, közeliben síró emberek, heroikus beállítások), ami teljesen elfogadható egy ilyen típusú Biblia-filmben. A Passió óta a hitelesség és a naturalizmus is alapelvárás: a kereszthalál véres részletei nem maradnak rejtve, és a statiszták is kellően közel-keletinek és toprongyosnak néznek ki. A film erősen szövegközpontú, a készítők igyekeznek minden fontos krisztusi tanítást belefoglalni a dialógusokba (maga a kereszténység is eleve szövegközpontú, a hit alapját is az ige képezi). Hangsúlyos Jézus korának politikai kontextusa is: a film sugallja, hogy az őt elítélő tisztségviselők (zsidó főpapok, Pilátus) részben politikai nyomásra cselekedtek, illetve megjelenik a Krisztussal szembeni kettős elvárás, hogy egyszerre legyen vallási és politikai vezető, aki felszabadulást hoz a római elnyomás alatt élő zsidóknak. Magát Jézust ellentétek mentén ábrázolja a film: a békés, hierarchia nélküli, szabadon megélt hitet képviseli a forradalmár, vérszomjas Barabással, a kegyetlen, merev Pilátussal és a hatalomvágyó, önnön rítusaiba/dogmáiba merevedett zsidó főpapsággal szemben. Ez talán bújtatott egyházkritikaként is felfogható.

Forgalmazza az A Company

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.

Árvák harca

A jelenből visszatekintve nyilvánvaló, hogy a modern, hol többé, hol kevésbé független Magyarország a Monarchia összeomlásától kezdődő történelmében szinte állandó törésvonalak azonosíthatók.