Sok kritikus váltásként, életműidegen alkotásként értelmezte a rendező legújabb művét, ám ha jobban megnézzük, tematikájában nem találunk alapvető eltérést a korábbiaktól. Most is egy rideg, empátia- és szeretetmentes világot látunk, ahol az emberek egymással is úgy bánnak, mint a kutyákkal, ahol az erőszak a kapcsolatteremtés nyelve, ahol egyeseket kitaszítanak a közösségből, s akik végül - az örökös kitaszítottság miatt - erőszakkal válaszolnak mindenre. Csakhogy Mundruczó most egy tradicionálisabb elbeszélésmódot választott, feszesebb, feszültséget és fordulatokat bővebben adagoló dramaturgiája jobban közelíti művét a populáris zsánerfilmekhez. A várost elözönlő ebhorda látványa, a baljós csendek és üres terek akaratlanul is felidézik a sikerültebb zombifilmeket (pl. 28 nappal később). Itt ki kell emelnünk Jancsó Dávid vágói teljesítményét, mely szintén a legprofibb tömegfilmekhez kormányozza az attrakciót: az üldözési jelenetek vagy az etikai szempontból mindig problematikus kutyaviadal kivitelezése is bravúros. Ugyanez a profizmus mondható el Rév Marcell operatőri munkájáról is: a hátborzongató nyitójelenet vagy a záró nagytotál nyilván sokáig kitartó nyomot hagynak a nézőben. S ha már itt tartunk, a színészi játékra sem lehet sok panasz (eltekintve néhány eltúlzott gesztustól és kínos intonációtól): a Lilit alakító Psotta Zsófia ösztönös és épp kellően "amatőr", a mellékszerepekben pedig nagy nevek hozzák ki a maximumot korlátozott lehetőségeikből (Derzsi János, Nagy Ervin, Monori Lili). Közülük is kiemelkedik az egyszerre szelíd és fenyegető Zsótér Sándor és Thuróczy Szabolcs. Csodálatra méltó a menhelyről castingolt kutyaszereplők fegyelmezett összjátéka és az a mód, ahogy Mundruczó képes a köztük lévő kommunikációt emberien, ám mégsem komikusan antropomorfizálva ábrázolni.
A film lebegtetett, sokrétű értelmezéseket megengedő szimbolizmusa jóval a végefőcím után is ad munkát a nézőnek. A kutyák pedig afféle mobil kódokként működnek: bármelyik elnyomott, kirekesztett csoport képviselőiként értelmezhetők, sokszor akár konkrét földrajzi helytől függetlenül is (bár a magyar viszonyokra alkalmazott társadalomkritikát nehéz nem belelátni). A Fehér Isten a kisebbség és a többség közti hatalmi dinamikát mutatja be, a kirekesztés, majd tettleges bántalmazás fázisait, végül pedig azt a kritikus pontot, amikor az elnyomottak fellázadnak és az ellenük alkalmazott erőszakot elnyomóik ellen fordítják. Ezt az erősen szájbarágós és szimbolikus üzenetet (néhány esetben maga a film is túlzottan didaktikus) a realista környezetábrázolás húzza le a földre és teszi befogadhatóvá. Egy másik, de ugyanúgy létező Budapestet látunk (szegény, lepukkant peremterületek, gangos házak, aluljárók) - távol a magyar romkomok idealizált városképétől -, ahol a kutyákkal szimbolizálni kívánt csoportok is tengetik életüket. Emellett a naturális erőszak sem marad a takarásban (kutyaviadalok, sintértelepek). Láthatjuk a biopolitika tombolását, mely sokszor kíséri egyes csoportok kirekesztését: a genetikai alapon kirekesztett korcsok/deviánsok összeírása, felügyelete, megbírságolása, strukturált elkülönítésük zárt intézményekben, illetve módszeres irtásuk. A film feltárja az emberek állatokhoz fűzödő, nos, elfajzott viszonyát is (pl. a főszereplő Lili apja állatoktól elidegenedett állatorvos, aki egy vágóhídon dolgozik és napi kapcsolatban van a halott hússal, de említést érdemelnek a kutyaviadalok beteges trenírozási módszerei is).
A mű szimbolizmusának másik rétege a Mundruczóra egyébként is jellemző Wagner-intertextek használata. Lili kutyája Az istenek alkonyának Hagenje után kapta nevét. Egy "kevert vérű", lenézett kívülálló, aki bosszúra szomjazik a fölötte állókkal, "fehér istenekkel" szemben (és akit talán csak az őt ért megaláztatások tettek gonosszá). A zene más szempontból is fontos szerephez jut: Liszt II. Magyar rapszódiája egyrészt kapocs és kommunikációs csatorna ember és kutya, Lili és Hagen közt, másrészt a zenekarban játszó kislány fegyelmezésének, az uralkodó rendbe szorításának eszköze is. A párhuzamosan futó cselekményszálak feltárják a két főhős hasonló megaláztatásait (sokszor mozgásuk iránya, a vágások is ezt látszanak erősíteni), ám Lilinél inkább betagozódás (megfelelni a felnőtteknek/kortársaknak, a zenekari idomítás elfogadása), Hagennél pedig elvadulás, kinnrekedés figyelhető meg (vad falkához csapódás, gyilkolás, megalázottság megtapasztalása).
Összességében a rendezőnek sikerül olyan allegóriát létrehoznia, mely nem temeti maga alá a konstrukciót, és jól adagolt realizmussal hozza közel a film kissé abszurd disztópiáját. A többértelmű zárójelenet pedig azt sugallja, hogy a társadalmat átszövő, hosszú távú gyűlöletet és kirekesztést nem lehet egyetlen békülékeny gesztussal semmissé tenni. Mert az bizony hosszú meló lesz, és le kell hozzá menni kutyába.
Forgalmazza az InterCom
