A Dianában egy óvónőből lett hercegnő, a Grace-ben pedig egy "átlagos" filmcsillag kénytelen megbirkózni az uralkodói lét adta nehézségekkel. Mindkét film arra törekszik, hogy realisztikusan ábrázolja a társadalmi rétegek közti radikális ugrásból adódó vívódást, az eredmény mégis giccsközeli lesz.
És ez csupán a Grace egyik baja. A szereplők motivációi is kuszák: a Tim Roth alakította Rainier hol pipogya, hol követelőző, hol liberális, hol konzervatív. Roth kínlódik a szereppel, s Nicole Kidman sem jár jobban. Néhány formai probléma is felmerül, például a túlgondolt, agyonvágott, funkció nélküli jelenetekben (Grace művészieskedő lovas vágtája Maria Callassal), illetve az elmért közelikben, ahol bántóan a néző arcába tolják a decensen sírdogáló Kidmant. A film erényei közé sorolható viszont a még a 60-as években is a múlt századi, birodalmi álmait dédelgető Európa haldokló arisztokráciájának ábrázolása, melynek tagjai pazar jachtpartikon mulatnak, miközben féltett gyarmataikon már forrong a nép. Sikerül megragadni az ekkoriban önálló hatalmi tényezővé növő média térnyerését és a kor politikai csatározásait is. Viszont a film leggiccsesebb és legeltúlzottabb momentumát, miszerint a csupaszív hercegnő beszéde meglágyította a Monaco köré blokádot vonó De Gaulle szívét, semmilyen korrajz nem képes feledtetni.
Forgalmazza a Pro Video
