Korunk zombijai/vámpírjai meg valami diffúz, megfoghatatlan szorongást jelképeznek, jobban rezonálva a kortárs rossz közérzetre. Ezek a monstrumok belőlünk születnek, és a közösséget átszőve, belső veszélyként vannak jelen.
A legújabb Godzilla-reboot ezt tudomásul véve mintha maga is eleve feladta volna a küzdelmet. A készítők nem próbálkoznak reflexióval vagy újraértelmezéssel (melyre a rengeteg Godzilla-epizód után éppenséggel lenne igény), megelégszenek azzal, hogy a Megacápa vs. óriáspolip nyomdokain haladva egy monstrumokkal röhejesen túlterhelt, feszültségmentes látványmozit csinálnak, nagyobb költségvetéssel és irónia nélkül. Semmit nem tanultak a Cloverfieldből, mely a feszültséget képes volt a végsőkig fokozni azzal, hogy sokáig rejtegette a szörnyet. Itt dagonyázhatunk a közelikben, melyeken megcsodálhatjuk az atomrakétákat falatozó hüllőket vagy Godzilla szofisztikált mimikáját. Az emberi szereplők többségének feladata kimerül a sírásban és ámuldozásban Alexandre Desplat áradó zenéjére (Bryan Cranstont vagy Elizabeth Olsent rossz így látni). A forgatókönyv mintha megpróbálkozna a film első harmadában reagálni a közelmúltra (a fukusimai katasztrófa felidézése), de e szándék hamar elhal, amint a szörnyorgia a tetőfokára hág.
Forgalmazza az InterCom
