Film

Godzilla

Film

Az óriásszörnyfilmek felett eljárt az idő, a jelen a vámpíroké és a zombiké. Az atombomba keltette félelem/pusztítás okozta traumát, esetleg a kommunista veszélyt megtestesítő háború utáni és hidegháborús űrlényes és szörnyes sci-fik konkrét, kívülről jövő veszélyt szimbolizáltak.

Korunk zombijai/vámpírjai meg valami diffúz, megfoghatatlan szorongást jelképeznek, jobban rezonálva a kortárs rossz közérzetre. Ezek a monstrumok belőlünk születnek, és a közösséget átszőve, belső veszélyként vannak jelen.

A legújabb Godzilla-reboot ezt tudomásul véve mintha maga is eleve feladta volna a küzdelmet. A készítők nem próbálkoznak reflexióval vagy újraértelmezéssel (melyre a rengeteg Godzilla-epizód után éppenséggel lenne igény), megelégszenek azzal, hogy a Megacápa vs. óriáspolip nyomdokain haladva egy monstrumokkal röhejesen túlterhelt, feszültségmentes látványmozit csinálnak, nagyobb költségvetéssel és irónia nélkül. Semmit nem tanultak a Cloverfieldből, mely a feszültséget képes volt a végsőkig fokozni azzal, hogy sokáig rejtegette a szörnyet. Itt dagonyázhatunk a közelikben, melyeken megcsodálhatjuk az atomrakétákat falatozó hüllőket vagy Godzilla szofisztikált mimikáját. Az emberi szereplők többségének feladata kimerül a sírásban és ámuldozásban Alexandre Desplat áradó zenéjére (Bryan Cranstont vagy Elizabeth Olsent rossz így látni). A forgatókönyv mintha megpróbálkozna a film első harmadában reagálni a közelmúltra (a fukusimai katasztrófa felidézése), de e szándék hamar elhal, amint a szörnyorgia a tetőfokára hág.

Forgalmazza az InterCom

Figyelmébe ajánljuk

Népi hentelés

Idővel majd kiderül, hogy valóban létezett-e olyan piaci rés a magyar podcastszcénában, amelyet A bűnös gyülekezet tudott betölteni, vagy ez is olyasmi, ami csak elsőre tűnt jó ötletnek.

A hiány

László Károly, a háborút követően Svájcban letelepedett műgyűjtő, amikor arról kérdezték, miért nem látogat vissza Auschwitzba, azt válaszolta, hogy azért, mert nem szereti a nosztalgiautakat.

Fagin elsápad

Pong Dzsun Ho társadalmi szatírái, Guillermo del Toro árvái, vagy épp Taika Waititi szeretnivalón furcsa szerzetei – mindegy, merre járunk, a kortárs filmben lépten-nyomon Charles Dickens hatásába ütközünk.