Film

Godzilla

Film

Az óriásszörnyfilmek felett eljárt az idő, a jelen a vámpíroké és a zombiké. Az atombomba keltette félelem/pusztítás okozta traumát, esetleg a kommunista veszélyt megtestesítő háború utáni és hidegháborús űrlényes és szörnyes sci-fik konkrét, kívülről jövő veszélyt szimbolizáltak.

Korunk zombijai/vámpírjai meg valami diffúz, megfoghatatlan szorongást jelképeznek, jobban rezonálva a kortárs rossz közérzetre. Ezek a monstrumok belőlünk születnek, és a közösséget átszőve, belső veszélyként vannak jelen.

A legújabb Godzilla-reboot ezt tudomásul véve mintha maga is eleve feladta volna a küzdelmet. A készítők nem próbálkoznak reflexióval vagy újraértelmezéssel (melyre a rengeteg Godzilla-epizód után éppenséggel lenne igény), megelégszenek azzal, hogy a Megacápa vs. óriáspolip nyomdokain haladva egy monstrumokkal röhejesen túlterhelt, feszültségmentes látványmozit csinálnak, nagyobb költségvetéssel és irónia nélkül. Semmit nem tanultak a Cloverfieldből, mely a feszültséget képes volt a végsőkig fokozni azzal, hogy sokáig rejtegette a szörnyet. Itt dagonyázhatunk a közelikben, melyeken megcsodálhatjuk az atomrakétákat falatozó hüllőket vagy Godzilla szofisztikált mimikáját. Az emberi szereplők többségének feladata kimerül a sírásban és ámuldozásban Alexandre Desplat áradó zenéjére (Bryan Cranstont vagy Elizabeth Olsent rossz így látni). A forgatókönyv mintha megpróbálkozna a film első harmadában reagálni a közelmúltra (a fukusimai katasztrófa felidézése), de e szándék hamar elhal, amint a szörnyorgia a tetőfokára hág.

Forgalmazza az InterCom

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.