Újságíró
2022 óta ír a Magyar Narancsba: általában zenéről, általánosan kultúráról.
A hegedűsök ügyeletes hipsztere úgy néz ki, mint egy jugó rocksztár, tetoválásai vannak, gyanús kirándulásai tévés tehetségkutatókba, de ahogy játszik, abban nincs hiba.
A legnépszerűbb orosz krimiszerző majdnem egy évtizede emigrációban él, a putyinista rezsim azonban munkásságának minden nyomát igyekszik eltüntetni az országból.
A klasszikus zeneipar már kitermelte magából azokat az albumokat, amelyeket azóta is etalonként emelnek a magasba, és viszonyítási pontként használnak a későbbi generációk előtt.
A német hegedűművésznő, aki gyakran megfordul nálunk is, az idén három lemezt is készített.
Lehet-e szépirodalmi téma például a miniszterelnök, ha a sajtóra és a közbeszéd témáira is zsibbadásig nehezedik a NER? Erre kerestük a választ négy íróval, akik nem szégyellősek, ha politikából kell irodalmat desztillálni.
Az haute-contre a 18. századi francia opera legkedveltebb hangfekvése volt.
A Bartók rádió korábbi műsorvezetőjének első kötete nem árul zsákbamacskát, már a színes külcsín és a rajzos illusztrációk is vérbő Nyáry Krisztián-kodást sejtetnek, vagyis azt, hogy semmiképp nem száraz, ám nem is igazán alapos, életrajzközpontú zenetörténeti adalékokat kap kézhez az olvasó a szerelemről.
