Koncert

Teáskanna a teremben

Yuja Wang zongoraestje

Kritika

Nem csak nálunk tartják nagyobb becsben a géniuszokat szolgáló sótlan előadóművészeket, akik szótlan engedelmességgel, önmaguk feladásával látnak neki az évszázados mesterműveknek, és nem csak nálunk gyanakodnak rögtön azokra, akikben felfedezhető az excentrizmus csírája.

Pedig a külsőségek mindig hozzátartoztak a zenéhez. Paganini eladta a lelkét az ördögnek, Liszt a hajtincseit a rajongóknak, unalmas korunkban pedig lemezeket értékesítenek, vagy már azt sem. De hiába van már a pályán másfél-két évtizede Yuja Wang, a zongoraművész, akit nem lehet csukott szemmel hallgatni, még mindig meg-megszólják keveset takaró, szűk ruhái miatt. Mit mondjunk? Valóban nem egy Szvjatoszlav Richter. De játszani, azt tud.

Pedig Yuja Wang mintapéldánya lehetne a géniuszokat szolgáló komornyiknak, hiszen repertoárja minden, csak nem felszínes, és játéktechnikáját tekintve sincsen vetélytársa. (Talán Martha Argerich sem játszott így fénykorában, de erről ne nyissunk vitát, mert az sem biztos, túljutott-e már a fénykorán a 82 éves argentin virtuóz.) Yuja Wang öltözéke feltűnő kifejezése annak az atletizmusnak is, ami a játékát jellemzi, mintegy figyelmeztetve, hogy a kotta és a hallgató között a médium – a zongorista, az ő teste, izmai – sohasem tűnhet el teljesen, mert akkor mindennek vége. De mintha Wang a megtestesülése lenne annak a kasztrációs félelemnek is, amelyet egyetlen nyugati pianista sem tagadna: hogy jönnek a futószalagon az ázsiai zongoristák, gyorsak, pontosak, holnap már érzéseik is lesznek, és mindent jobban tudnak nálunk.

De Yuja Wang nem futószalagról gurult le, és érzései is vannak, korábban is érkezett fél emberöltővel, mint az ázsiai zongoristák derékhada: a 37 éves művész a pekingi központi konzervatóriumból került a philadelphiai Curtisbe, és 21 évesen zsebében volt a Deutsche Grammophon lemezszerződése, ahol azóta megjelent vagy húsz albuma. Még Kocsis Zoltán meghívására járt először Budapesten, azóta pedig többször is.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.