Pedig a külsőségek mindig hozzátartoztak a zenéhez. Paganini eladta a lelkét az ördögnek, Liszt a hajtincseit a rajongóknak, unalmas korunkban pedig lemezeket értékesítenek, vagy már azt sem. De hiába van már a pályán másfél-két évtizede Yuja Wang, a zongoraművész, akit nem lehet csukott szemmel hallgatni, még mindig meg-megszólják keveset takaró, szűk ruhái miatt. Mit mondjunk? Valóban nem egy Szvjatoszlav Richter. De játszani, azt tud.
Pedig Yuja Wang mintapéldánya lehetne a géniuszokat szolgáló komornyiknak, hiszen repertoárja minden, csak nem felszínes, és játéktechnikáját tekintve sincsen vetélytársa. (Talán Martha Argerich sem játszott így fénykorában, de erről ne nyissunk vitát, mert az sem biztos, túljutott-e már a fénykorán a 82 éves argentin virtuóz.) Yuja Wang öltözéke feltűnő kifejezése annak az atletizmusnak is, ami a játékát jellemzi, mintegy figyelmeztetve, hogy a kotta és a hallgató között a médium – a zongorista, az ő teste, izmai – sohasem tűnhet el teljesen, mert akkor mindennek vége. De mintha Wang a megtestesülése lenne annak a kasztrációs félelemnek is, amelyet egyetlen nyugati pianista sem tagadna: hogy jönnek a futószalagon az ázsiai zongoristák, gyorsak, pontosak, holnap már érzéseik is lesznek, és mindent jobban tudnak nálunk.
De Yuja Wang nem futószalagról gurult le, és érzései is vannak, korábban is érkezett fél emberöltővel, mint az ázsiai zongoristák derékhada: a 37 éves művész a pekingi központi konzervatóriumból került a philadelphiai Curtisbe, és 21 évesen zsebében volt a Deutsche Grammophon lemezszerződése, ahol azóta megjelent vagy húsz albuma. Még Kocsis Zoltán meghívására járt először Budapesten, azóta pedig többször is.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
