Útközben, amikor épp történnek a dolgok, vagy a pálya végén, rögtön szobrot is állítva? A harmincas évei végén járó Várdai István természetesen féltávon jár, ki tudja, mi lesz még belőle, de azt sejtjük, hogy marad a kaptafánál, ami esetünkben egy 1673-ban faragott gordonka, „öregebb”, mint Bach, korábban Jacqueline du Pré játszott rajta. A csellóművész annyira világhírű, amennyire a klasszikus zene pici világában lenni lehet, ragyogó tanár és szólista, okos zenekarvezető, de a rendező Száraz Esztert mégsem ez érdekli elsősorban – nincsenek idősebb pályatársakkal, zenetudósokkal, kritikusokkal készült hosszú, szakmázós interjúk –, alanyának emberi arcára fókuszál. Úgy tűnik, mintha Várdainak csak az lenne: egy gyerek örömével szeli át Európát, megigazítja a luccai Boccherini-szobor kezében a vonót, a kolbásztöltés részleteivel sokkolja zenészpartnerét, Kirill Troussov hegedűművészt. A készítő nem vadászik hatásra, kézikamerával dolgozik, home video-esztétikát érvényesít. Várdai közben a saját titkáról próbál mondani valamit a kíváncsi kérdezőnek: nem mindig kielégítően, de nem is az ő feladata, hogy a saját titkait felfedje. Majd néhány évtized múlva, amikor ő maga is szoborrá válik, mint a nevezett Boccherini, többet tudunk arról, mi Várdai csellóhangjának vagy Bach-interpretációjának a különlegessége. Addig élvezzük, hogy útközben vagyunk, ha már a dokumentumfilm jól látható hányada is autóban, vonaton, repülőgépen forgott.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
