Szeretni próbál, de szenved, a szerelme plátói, ő meg szívesebben ül a zongoránál. Meg se csókolja, inkább zeneművet írna a kiszemeltnek, aki – fájdalom! – egészen testi örömökre vágyik, nem halhatatlanságra. Miután zsenink végre pontot tett a kotta végére (vagy vonalat, na), meg akarja semmisíteni a nagy opust, veszekszik a megrendelőjével, ráadásul ügyetlen karmester, ügyetlen ember, és nem érti, miért ujjongják körül a remekművet, amit ő nem érez sajátjának. Az életrajzi filmek megannyi kliséje felbukkan a legújabb francia moziban, amely Maurice Ravel elnyűtt, túlságosan népszerű balettjéről kapta a Boléro címet.
A rendező, Anne Fontaine küzd azzal a nehezen titkolható ténnyel, hogy a századforduló nagy francia komponistája nem volt érdekes ember. Még szerethető sem különösképpen, zárkózott kispolgár volt, akinek csodálatos hangok szóltak a fejében. Furcsa volt? Zseni? Igen, de ha otthon felejtette a lakkcipőjét, úgy ki sem merészelt lépni emberek közé. Arról pedig szó sem lehetett, hogy a bordélyban mást csináljon, mint kuplékat zongorázzon. A készítők nagy igyekezettel szuszakolják bele a szerelmi szálat a történetbe, holott Ravelnek a jelek szerint a szerelemhez nem volt köze – sem nővel, sem férfival –, a keleti mintás köntösöket, az egzotikus gamelán zenét meg a vásári csecsebecséket szerette szerelemmel, amivel telepakolta aprócska – 1973 óta már múzeumként szolgáló – villáját Montfort L’Amauryben. Állítólag azért nem akart amerikai turnéra menni, mert hiányolta volna kedvenc, Caporal márkájú cigarettáját.
De nem volt az az elfojtott vágyakozásokkal teli, örökké összeszorított állkapoccsal merengő férfi sem, akinek átütő kék szemeivel Raphaël Personnaz megformálja. Elég megnézni azt a néhány korabeli filmfelvételt, amelyek Ravelről készültek: kedélyes bácsi volt, aki imádott húst enni, likőrt inni, jól úszott, büszke volt pedantériájára. Arról nem lehet mozit csinálni, hogy mi az izgalmas a zenéjében: németeket istenített, Haydnt, Schubertet, Wagnert, ebből az örökségből csinált hamisítatlan francia zenét, a La Valse-ban elbúcsúztatta a polgári 19. századot, megkomponálta a bécsi keringő halálát (erről néhány jól hangzó mondatban megemlékezik azért a film), bukolikus idillt álmodott a balettszínpadra (Daphnis et Chloé), visszautasította a Becsületrendet, fárasztó etűdökkel kínlódott, és amikor zongoraversenyt írt, összeszidott egy háborús veterán félkarú zongoristát. Görög, héber, afrikai, baszk népzenét tanulmányozott. Talán igaz, hogy sejtelme sem volt a Boléro tagadhatatlan erotikájáról, jobban érdekelte, hogy betartsák a karmesterek a tempóit, és csak a makacs Toscanininek engedte meg, hogy gyorsabb iramot diktáljon a kottában feltüntetettnél.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
