HANGADÓ - Zeneszerzők a filmvásznon

Hallgatunk, mint a moziban

Zene

Hálátlan dolog nagy mesterek nagy műveiről filmet készíteni. Gyakran kiderül, hogy bár a zene pazar, az alkotójuk közel sem olyan érdekes.

Szeretni próbál, de szenved, a szerelme plátói, ő meg szívesebben ül a zongoránál. Meg se csókolja, inkább zeneművet írna a kiszemeltnek, aki – fájdalom! – egészen testi örömökre vágyik, nem halhatatlanságra. Miután zsenink végre pontot tett a kotta végére (vagy vonalat, na), meg akarja semmisíteni a nagy opust, veszekszik a megrendelőjével, ráadásul ügyetlen karmester, ügyetlen ember, és nem érti, miért ujjongják körül a remekművet, amit ő nem érez sajátjának. Az életrajzi filmek megannyi kliséje felbukkan a leg­újabb francia moziban, amely Maurice Ravel elnyűtt, túlságosan népszerű balettjéről kapta a Boléro címet.

A rendező, Anne Fontaine küzd azzal a nehezen titkolható ténnyel, hogy a századforduló nagy francia komponistája nem volt érdekes ember. Még szerethető sem különösképpen, zárkózott kispolgár volt, akinek csodálatos hangok szóltak a fejében. Furcsa volt? Zseni? Igen, de ha otthon felejtette a lakkcipőjét, úgy ki sem merészelt lépni emberek közé. Arról pedig szó sem lehetett, hogy a bordélyban mást csináljon, mint kuplékat zongorázzon. A készítők nagy igyekezettel szuszakolják bele a szerelmi szálat a történetbe, holott Ravelnek a jelek szerint a szerelemhez nem volt köze – sem nővel, sem férfival –, a keleti mintás köntösöket, az egzotikus gamelán zenét meg a vásári csecsebecséket szerette szerelemmel, amivel telepakolta aprócska – 1973 óta már múzeumként szolgáló – villáját Montfort L’Amauryben. Állítólag azért nem akart amerikai turnéra menni, mert hiányolta volna kedvenc, Caporal márkájú cigarettáját.

De nem volt az az elfojtott vágyakozásokkal teli, örökké összeszorított állkapoccsal merengő férfi sem, akinek átütő kék sze­mei­vel Raphaël Personnaz megformálja. Elég megnézni azt a néhány korabeli filmfelvételt, amelyek Ravelről készültek: kedélyes bácsi volt, aki imádott húst enni, likőrt inni, jól úszott, büszke volt pedantériájára. Arról nem lehet mozit csinálni, hogy mi az izgalmas a zenéjében: németeket istenített, Haydnt, Schubertet, Wagnert, ebből az örökségből csinált hamisítatlan francia zenét, a La Valse-ban elbúcsúztatta a polgári 19. századot, megkomponálta a bécsi keringő halálát (erről néhány jól hangzó mondatban megemlékezik azért a film), bukolikus idillt álmodott a balettszínpadra (Daphnis et Chloé), visszautasította a Becsületrendet, fárasztó etűdökkel kínlódott, és amikor zongoraversenyt írt, összeszidott egy háborús veterán félkarú zongoristát. Görög, héber, afrikai, baszk népzenét tanulmányozott. Talán igaz, hogy sejtelme sem volt a Boléro tagadhatatlan erotikájáról, jobban érdekelte, hogy betartsák a karmesterek a tempóit, és csak a makacs Toscanininek engedte meg, hogy gyorsabb iramot diktáljon a kottában feltüntetettnél.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.

Alexandra, maradj velünk!

"Alexandra velünk marad. S velünk marad ez a gondolkodásmód, ez a tempó is. A mindenkin átgázoló gátlástalanság. Csak arra nincs garancia, hogy tényleg ilyen vicces lesz-e minden hasonló akciójuk, mint ez volt. Röhögés nélkül viszont nehéz lesz kihúzni akár csak egy évet is."