Koncert

Perpatvar mobile

A Budapesti Fesztiválzenekar Brahms-estje

Kritika

A XXI. magyar tánc – e-moll hangneme ellenére életteli verbunkos – szinte csak szignálként szolgál a Fesztiválzenekar Brahms-koncertjén: természetesen arra várunk, hogy a hegedűre és csellóra írt Kettősverseny felcsendüljön, amelynek komponálását maga a szerző egy levelében „mulatságos ötletnek” nevezett. Nem véletlenül: ez egy hálátlan műfaj.

A romantika korának derekán, amikor a vonóshangszerek még jóval kisebb amplitú­dóra voltak képesek, sok zeneszerző idegenkedett a csellóverseny műfajától. Elég csak Dvořákra gondolni, aki sokáig húzódozott, hogy concertót írjon erre a „dörmögő hangú” instrumentumra, amely úgysem tudja túl­harsogni a méretes szimfonikus zenekart. Ugyanígy vélekedett Brahms, akit végül épp Dvořák h-moll csellóversenye győzött meg az ellenkezőjéről. A hegedűre és csellóra írt versenyművel pedig az a baj, hogy a zenekar mély fekvésben az egyiket, a magas lágéban a másikat nyomja el, így leginkább akkor szólalhat meg teljes pompájában, amikor a szólisták hallgatnak. Legyünk hát megértők a szerzővel, ha a Kettősversenyt közepesnek, unalmasnak vagy monotonnak érezzük! Az első tételben különösen feltűnő a szerkezeti egyhangúság, az igazán klassz dallamok hiánya. (Erről a Brahms-darabról egyébként Clara Schumann sem volt jó véleménnyel, és más korabeli kritikák is leszólták. De – ha már nagy mesterek kéretlen bírálásába merültünk – hasonló fogyatékosságai vannak Beethoven Hármasversenyének is.)

Azt azért így sem szeretném eltitkolni, hogy miközben a harmincöt éves német hegedűművész, Veronika Eberle erős, határozott, ezüstös hangot villantott biztos intonációval, addig Steven Isserlis meglehetősen fakó és halk csellóját egyedül a megszólaltatója ösztönös muzikalitása tudta feldobni. Mert a nagyra becsült brit szólista kétségkívül nüanszolt, érzékeny és könnyed virtuóz játékra képes, intellektuális felvértezettsége és humánus megközelítése is látszik, tanárként és „népokítóként” is van miért elismerni. De vajon bélhúrokat szerelt az 1726-ban készült Stradivari csellóra, vagy a karsúlya gyengült meg? Rá­adásként Ravel Duójának élénk tétele hangzott el, kisebb gikszerrel: lecsúszott a cselló húrja. Ajándék ló foga, senki se bánta.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.