A romantika korának derekán, amikor a vonóshangszerek még jóval kisebb amplitúdóra voltak képesek, sok zeneszerző idegenkedett a csellóverseny műfajától. Elég csak Dvořákra gondolni, aki sokáig húzódozott, hogy concertót írjon erre a „dörmögő hangú” instrumentumra, amely úgysem tudja túlharsogni a méretes szimfonikus zenekart. Ugyanígy vélekedett Brahms, akit végül épp Dvořák h-moll csellóversenye győzött meg az ellenkezőjéről. A hegedűre és csellóra írt versenyművel pedig az a baj, hogy a zenekar mély fekvésben az egyiket, a magas lágéban a másikat nyomja el, így leginkább akkor szólalhat meg teljes pompájában, amikor a szólisták hallgatnak. Legyünk hát megértők a szerzővel, ha a Kettősversenyt közepesnek, unalmasnak vagy monotonnak érezzük! Az első tételben különösen feltűnő a szerkezeti egyhangúság, az igazán klassz dallamok hiánya. (Erről a Brahms-darabról egyébként Clara Schumann sem volt jó véleménnyel, és más korabeli kritikák is leszólták. De – ha már nagy mesterek kéretlen bírálásába merültünk – hasonló fogyatékosságai vannak Beethoven Hármasversenyének is.)
Azt azért így sem szeretném eltitkolni, hogy miközben a harmincöt éves német hegedűművész, Veronika Eberle erős, határozott, ezüstös hangot villantott biztos intonációval, addig Steven Isserlis meglehetősen fakó és halk csellóját egyedül a megszólaltatója ösztönös muzikalitása tudta feldobni. Mert a nagyra becsült brit szólista kétségkívül nüanszolt, érzékeny és könnyed virtuóz játékra képes, intellektuális felvértezettsége és humánus megközelítése is látszik, tanárként és „népokítóként” is van miért elismerni. De vajon bélhúrokat szerelt az 1726-ban készült Stradivari csellóra, vagy a karsúlya gyengült meg? Ráadásként Ravel Duójának élénk tétele hangzott el, kisebb gikszerrel: lecsúszott a cselló húrja. Ajándék ló foga, senki se bánta.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
