A Budapesti Fesztiválzenekar legújabb felvétele rácáfol arra, hogy a manapság divatos – szinte kötelezőnek tekintett – korhű hangszerek vagy különcködő interpretáció nélkül lehetetlen feltűnést kelteni egy Beethoven-lemezzel. A III. szimfónia alighanem a halhatatlan mester egyik legnépszerűbb darabja, amelynek keletkezési történetét – a zsarnokká vált Napóleonnal és a dühös zeneszerzővel, aki erre letépi a kéziratról az ajánlást a fedlappal együtt – minden koncertlátogató ismeri.
Fischer Iván interpretációjának erőssége abból fakad, hogy a Fesztiválzenekar kiváló dinamikával, ragyogó összhangzással muzsikáló együttes. A vonóskar kifejező és tiszta, a rézfúvósok úgy oldódnak fel a szimfonikus látképben, mint hegyvölgyes tájban a csúcsra épített vár. Egész más ez a felvétel, mint a lépten-nyomon meglepetéseket kínáló Fischer Ádámé, de egyénieskedőnek sem lehet mondani. Beethoven zenéje maga szolgál meglepetésekkel: a berobbanó nyitóakkord, a hosszú fokozások, a hadseregként támadó, tömött zenekar. De miközben az első vagy a harmadik (Scherzo) tételt a hevületéért dicsérhetjük, a szimfónia fináléjában Fischer túlságosan visszafogja a lovakat: tekintélyes és – slampos. Óvatos megközelítéséért végül a lemezt lezáró Coriolan-nyitány kárpótol, amely ugyan nem áll olyan közel a szívünkhöz, mint az Egmont, de nem kevésbé lendületes és ugyancsak drámai erejű darab. A felvétel tavaly nyáron készült a Rumbach utcai zsinagógában, elsőrendű hangmérnökökkel.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
