A művet a Beethoven Kvartett brácsásának, Fjodor Druzsinyinnak dedikálta a szerző, aki október 1-jén Szentpétervárott – vagy ahogy akkoriban nevezték: Leningrádban – mutatta be a művét, a végén a kottát széles mozdulattal a közönség felé emelve. És bár a brácsa repertoárja a 20. században Honegger, Hindemith, Walton vagy éppen Bartók Béla műveivel alaposan kibővült, e Sosztakovics-darab mégis kiemelt jelentőségű. Megrendítő, drámai zene. S persze azért is fontos, mert olyan jól illeszkedik abba az életműbe, amelyet szinte lehetetlen megérteni a szerző politikai környezetének és zenetörténeti helyének ismerete nélkül.
Sosztakovics zongorista volt, nem játszott vonós hangszeren, de vonzotta a vonósok éneklő hangja, a brácsára pedig talán visszahúzódóbb, halkabb karaktere miatt esett a választása. A Brácsaszonáta (op. 147) rendkívül befelé forduló darab, amelyben a zeneszerző saját műveiből – befejezetlen, A játékosok című operájából, valamint a szimfóniáiból és az egyik korai szvitjéből – idéz. Egy szovjet zenekritikus írta az ősbemutató után: „mint a katarzis egy tragédiában; élet, küzdés, győzelem, megtisztulás a fény által, kilépés a halhatatlanságba”.
Az első tételben (a zongora bal kézben) felbukkan a DSCH-motívum, Sosztakovics monogramja, a tétel zárása zaklatott, agonizáló, kétségbeesett, mígnem a hangok elhalnak.
A többi tételnek sem drámai, sorsszerű zárlattal szakad vége, hanem lassú kiúszással. A középső tétel groteszk Allegretto, rezignált és önironikus, a harmadik, Adagio tétel pedig Beethoven kései, filozofikus vonósnégyeseire emlékeztet, vagy éppen a Holdfény-szonátára, amelyből szintén hallunk idézeteket. „Egy nagy zeneszerző emlékére” – írta Sosztakovics a kottába, s persze a bonni mesterre gondolt, azért hadd vonatkoztassuk őrá magára is.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
