Nagyobbat szólt, mint az atombomba Greta Gerwig őrült ötlete, a sztereotip Barbie (az igazi a Matteltől), nem csak számok, de produkciós érték és magunkkal vitt érzések tekintetében is veri a robbantó Oppenheimert (urán és kalap külön kapható).
Egy csapat férfi összeáll, hogy kialakítsák az új világrendet. Oh, nem, az a Barbie.
A sorozatok egyre gyakoribb mellékszereplője az a nőrokon, akinek valószínűleg elment az esze.
Mit árul el a társadalmunkról, hogy a rendszer működését és hibáit sokszor az itt és mostból kivezetve, a fantasztikum vagy egy disztópikus jövőkép keretei közt tudjuk leghitelesebben tárgyalni?
A mű első része 2020-ban a Netflix egyik legnézettebb filmjének bizonyult, így nem volt kérdés az újrázás.
A romkomokat mozgató örök kérdés, hogy van-e barátság férfi és nő közt? A válasz pedig az, hogy képernyőn nincs.
Bár a szindrómának egyelőre nincs neve, Zach Braff nagyjából ugyanabban az állapotban „szenvedhet”, amelyben Stephen King, legalábbis erről árulkodnak a műveik egyfajta aktív nosztalgiában tengődő főhősei, akik mind lelkileg, mind fizikailag olyan helyen ragadtak, amelyre már csak emlékezniük kellene.
Bár a Disney-birodalom még nagyon messze van a hanyatlástól, néha épp abban botlik el, amit az erősségének tart.
A balatoni nyár bármely pontjára nagyítva esszenciáját, korképét kapjuk a magyar néplélek reményeinek és vágyainak. Ám akárhogy adjuk össze a főtt kukoricát a vízibiciklivel és az első szerelem mámorával, sehogy sem jön ki, miért is szeretjük ennyire. A magyar filmek is előszeretettel nyúlnak érte.
