Palm Royale
Kristen Wiig a maga glamúrtalanságában is valóságos őstehetség, aki, ha nem is behozta – hiszen ki ismeri egy vicc eredetét –, de népszerűvé tette a kínos női humort a vásznon (és a képernyőn).
Kristen Wiig a maga glamúrtalanságában is valóságos őstehetség, aki, ha nem is behozta – hiszen ki ismeri egy vicc eredetét –, de népszerűvé tette a kínos női humort a vásznon (és a képernyőn).
Kétféle ember létezik: akinek elérnie nehéz a sikert, és akinek megtartania.
Akinek van családja, könnyen láthatja úgy, hogy az idill sokszor a borzalmak előszobája, és kizárólag arra jó, hogy még magasabbról essünk pofára, ha beüt a krach.
Oly sok várakozás után Denis Villeneuve végre leért a hegyről, kezében Frank Herbert kőtábláival, adaptációjának második része pedig még az elsőnél is monumentálisabb.
Netflixes űrutazós film Adam Sandlerrel, ezt hallva már el is képzeljük, amint a vizesnyolcas ezúttal az űrben csetlik-botlik, félrenyomkodja az irányító gombjait és – mivel altesti poén nélkül ritkán készül Sandler-film – összepiszkítja a szkafandert.
Minél komolyabban vesszük az űrutazás lehetséges elterjedését, annál jobban foglalkoztat minket, hogy mi lesz az itt maradókkal.
Hogyan válhatott a II. világháború kulcsfontosságú alakjává egy divattervező? Miért hízelegtek nagy hatalmú német vezetők egy töpörödött francia nőnek?
Nincs új a nap alatt, ám ez nem tartja vissza a meglepetés erejére építő krimik és thrillerek alkotóit a tömeggyártástól – mellesleg be is jön a számításuk.
Téli szünetre készül az elitkeltető Barton középiskola, a növendékek hazamennek, csak néhány szerencsétlen marad, akiket vakációzó szüleik otthagynak az ünnepekre.
Elhivatott követők százai, 13 feleség, egy teljes birodalom: Ervil LeBaron nemhogy megtalálta, de felépítette a földi mennyországot, majd fegyvereseket állított a kapujába.