A szülőváros, ahol szereplőik felnőttek, nem ereszti őket, egy furcsa tragédia pedig mindent ebben a mély traumában fixál. Míg King mindezt a rettegés és borzongás irányából közelíti meg, addig Braff rendre egyfajta vasárnap délutáni nyomott melankóliát lát kirajzolódni benne. Ám mivel a Dokikból jól ismert művésznek lételeme az idétlenkedés, mindezt általában jó adag humorral dúsítja, ami a 2004-es A régi környék című filmjében például olyan jól sikerült neki, hogy nyomban kritikai elismerést vívott ki a bravúros műfajvegyítéssel. De ahogy az idő halad, a nevetések is rövidülnek, Braff pedig kezdi elengedni a kényszert, hogy mélyenszántó, érzelmes történeteit poénokkal üsse el. A terapeutája biztosan örül a progressziónak, és az A Good Persont látva a néző is.
A húszas éveiben járó Allison élete szinte tökéletes, tehetséges, családja és barátai imádják, és fülig szerelmes a vőlegényébe. Egy napon esküvői ruhapróbára indul, olyan idilli boldogságban, mint aki még sosem látott ilyen filmet és nem tudja, hogy éppen ilyenkor szokott minden egy csapásra tönkremenni. Egy borzalmas autóbaleset során, az általa vezetett autóban sógornője és annak férje is meghal. A lány az események után egyike lesz azon tízezreknek, akik az amerikai rémálmot követve receptre felírt gyógyszerek függőjévé válnak. A feneketlennek tűnő gödörből mindössze egy út látszik kifelé, ez azonban az elhunyt nő apja mellett vezet, akivel közös AA gyűlésen vesznek részt, és együtt próbálnak talpra állni. Létezik-e teljes megbocsátás, és ha igen, elérhető-e magunk felé is? És vajon a nem hibázás vagy a helyrehozás képessége teszi-e a jó embert?
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
