Nevezetesen, hogy remake-jeivel a gyerekeket és a felnőtteket egyszerre igyekszik kiszolgálni. Mert mi, felnőttek nagyon háklisak vagyunk ám a meséinkre, mint mindenre, amit gyerekkorunkban megszerettünk. Ha nem azt, nem úgy, nem olyan formában (vagy színben) kapjuk vissza, ahogy megismertük, akkor a meglett cégvezető ugyanúgy raplizik, mint a kiscsoportos, aki nem a kedvenc poharába kapta az ivólevét. Ez esetben a felnőtteknek a kivitelezés lehet túl progresszív, a gyerekeknek tán a történet avétos.
Ariel édesapja, Triton király túlzottan óvó gondoskodása alatt él az óceán fenekén, és többre vágyása miatt folyton bajba keveredik. Egy napon a földi királynő fia hajótörést szenved, s csak a hableány csodás éneke tudja megmenteni, de a két világ összeférhetetlensége hamar elszakítja őket. A fiú ugyan vadul keresi az igéző leányt két nap, két éjjel, ám hamar elvonja a figyelmét egy csendes, de bájos idegen, akibe egy csapásra úgy szeret bele, mintha az életmentő szirén sosem létezett volna. A történet mégsem a férfiszerelem csapodárságáról szól, hiszen a néma lány maga Ariel, aki bosszúvágyó nagynénje, Ursula aljas közbenjárásával hangját áldozta azért, hogy az uszonyt lábra cserélhesse, amely elviszi őt a herceghez.
Vajon azok, akik Ariel bőrszínváltozása miatt ítélik el az új kiadást, tudnak arról, hogy A kis hableányt, jellegéből adódóan régóta queer allegóriának tekintik?
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
