Visszhang: film

Anya

Visszhang

Különös belegondolni, hogy az elkövetkező generációk mennyire mást társítanak majd az akcióhős kifejezéshez, mint mondjuk mi.

Míg előttünk koszos arcú, marcona férfiak jelennek meg, akik – ha elég árnyalt a figura – dúskálnak a hétköznapi gyarlóságokban, addig a jövő akcióhőse (vagy egyenesen szuperhőse) már az erős nő, pláne az anya, aki jellemében és munkájában is makulátlan. Egyetlen hibája talán a túlzott törődés, eszköze a tough love, egyik kezében fakanál, másikban AK47-es. Bár nyilván kerekasztal-beszélgetések forró témája, hogy vajon melyik verzió a jobb vagy élethűbb, valójában mindkettő egyformán tud légből kapott és fárasztó lenni.

Az Afganisztánt is megjárt hidegvérű exkatona, Anya (így, nagybetűvel, mert ez név ám; mondjuk, azt tényleg jól jelképezi, egy nő hogyan veszíti el az identitását az anyaságban) nehéz körülmények között megszüli gyermekét, de kénytelen azonnal örökbe adni, rá ugyanis profi sorozatgyilkosok vadásznak. Egyetlen módja, hogy a lányát biztonságban tudja az, ha minél távolabb marad tőle, de amikor a terv meghiúsul, együtt kell felkészülniük a legrosszabbra.

Egy nő láthatóan csak úgy tud egyenlő lenni, ha sokkal keményebb, mint férfi társai, a Jennifer Lopez játszotta főhősnek nem csak hibái, érzelmei sem lehetnek, rezzenéstelenül öl a lánya védelmében. A Kill Billbe kevert Die Hard amellett, hogy közhelyes és kiszámítható, a máskor igen megérintő anyai önfeláldozás ellenére is egészen steril marad, a legtöbb érzelmet talán az iskolás metaforaként szolgáló anyafarkas és kölykei ébresztik.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.

Elengedték őket

Ukrajna belső, háború sújtotta vagy veszélyeztette területeiről rengetegen menekültek Kárpátaljára, főleg a városokba, az ottani magyar közösség emiatt szinte láthatatlanná vált sok helyen. A napi gondok mellett a magyar kormány hülyeségeire senkinek nincs ideje figyelni.