Film

A nagy füst

Christopher Nolan: Oppenheimer

Kritika

Egy csapat férfi összeáll, hogy kialakítsák az új világrendet. Oh, nem, az a Barbie.

Mivel az év két legerősebben felvezetett filmje egyszerre igyekszik visszacsalogatni a moziba az elpártoltakat – bár nem is lehetnének különbözőbbek –, versenyhelyzetbe kerülnek egymással. A pomponlányok és a matek szakkörös fiúk klasszikus összecsapása ez, amelyet (mint általában) ezúttal is a lányok nyernek, főleg, mert a matekosokról kiderül, hogy valójában szemüvegbe és kockás ingbe bújtatott focisták.

Mit rendez egy (sokak szerint) zseniális, ám megalomániás művész, ha legutóbbi megosztó sci-fije után hatásvadászattal és légből kapott ötletek pufogtatásával vádolták? Nos, egy biopicet a világ egyik leghírhedtebb figurájáról. Nolan beszélt már álomról (Eredet), állandó ébrenlétről (Álmatlanság), térről (Csillagok között), időről (Tenet), illetve más soha kisebb témákról, ám ezúttal atomi szinten gondolkodott, ettől várva a legnagyobb durranást; ellopta a tüzet az istenektől, de csak a saját melegedésére használná.

Robert Oppenheimer sokunk számára pusztán az atombomba megalkotója. Amúgy persze lehet egy egyszerű ember, aki nem gyarlóbb, mint bármelyikünk. A tudósnak túl zsidó, amerikainak túl kommunista, sokat vitatott alakja megfeszítve áll kora ideológiái közt, ám mivel engedni egyiknek sem hajlandó, lecsapnak rá, épp onnan, ahonnan a legkevésbé várja.

A „Manhattan-terv” alakulásának, az atombomba feltalálásának, Los Alamos megépülésének és a legnagyobb világégés története ez, a film mégis sokkal többet mond arról, hogy mit is jelenthet embernek lenni.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.