Palm Royale
Kristen Wiig a maga glamúrtalanságában is valóságos őstehetség, aki, ha nem is behozta – hiszen ki ismeri egy vicc eredetét –, de népszerűvé tette a kínos női humort a vásznon (és a képernyőn).
Kristen Wiig a maga glamúrtalanságában is valóságos őstehetség, aki, ha nem is behozta – hiszen ki ismeri egy vicc eredetét –, de népszerűvé tette a kínos női humort a vásznon (és a képernyőn).
Kétféle ember létezik: akinek elérnie nehéz a sikert, és akinek megtartania.
Akinek van családja, könnyen láthatja úgy, hogy az idill sokszor a borzalmak előszobája, és kizárólag arra jó, hogy még magasabbról essünk pofára, ha beüt a krach.
Netflixes űrutazós film Adam Sandlerrel, ezt hallva már el is képzeljük, amint a vizesnyolcas ezúttal az űrben csetlik-botlik, félrenyomkodja az irányító gombjait és – mivel altesti poén nélkül ritkán készül Sandler-film – összepiszkítja a szkafandert.
Oly sok várakozás után Denis Villeneuve végre leért a hegyről, kezében Frank Herbert kőtábláival, adaptációjának második része pedig még az elsőnél is monumentálisabb.
Minél komolyabban vesszük az űrutazás lehetséges elterjedését, annál jobban foglalkoztat minket, hogy mi lesz az itt maradókkal.
Hogyan válhatott a II. világháború kulcsfontosságú alakjává egy divattervező? Miért hízelegtek nagy hatalmú német vezetők egy töpörödött francia nőnek?
Nincs új a nap alatt, ám ez nem tartja vissza a meglepetés erejére építő krimik és thrillerek alkotóit a tömeggyártástól – mellesleg be is jön a számításuk.
Téli szünetre készül az elitkeltető Barton középiskola, a növendékek hazamennek, csak néhány szerencsétlen marad, akiket vakációzó szüleik otthagynak az ünnepekre.
Elhivatott követők százai, 13 feleség, egy teljes birodalom: Ervil LeBaron nemhogy megtalálta, de felépítette a földi mennyországot, majd fegyvereseket állított a kapujába.