Rudas Dóra

A február a szerelem hónapja, feltehetően azért, mert ez ér véget a leggyorsabban.

Ha a művészet halhatatlan, halandó-e a művész? Tóth László (fiktív) magyar építész szerint láthatóan nem. Elüldözhetik itthonról a zsidósága miatt, és megmaradt szabadságát is elvehetik az új hazában, elszakíthatják a feleségétől, eltörhetik az orrát, ő akkor sem inog meg. Hiszen tudja, hogyha őt talán igen, az épületeit nincs olyan vihar, mely megtépázhatná.

Ó, elnyomás, társadalmunk örökmozgójának motorja, te.

Az ünnepek közeledtével mindannyian visszakívánkozunk a karácsony és a várakozás mágikus idejébe, amikor gyerekkorunkban az egész lakás fényárban úszott, almás pite illata szállt a levegőben, és gondosan becsomagolt ajándékok sorakoztak a szaloncukortól roskadó fa alatt.

Csak azt tudjuk megtenni, ami belénk van programozva, ez pedig nem csak az utódaink, de a teremtőnk képét is körvonalazza.

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

Általános nyugati családmodell: szép ház, nagy autó, magát betegesen túlvállaló feleség, és az ő három gyermeke – két saját, egy meg az anyósé.

Vannak márkanevek, logók, jelzések amelyekkel mindent (de mindent) el lehet adni.

Így higgyünk el akármit, még a saját szemünknek is. 

Ahogy minden népnek van kedvenc vezetője, úgy kedvenc bűnözője is akad (amikor ez a kettő ugyanaz a személy, az probléma).

A legtöbb ember két dologtól fél nagyon, az első, hogy a gyermekével történik valami, a második, hogy őt magát éri el a halál.