Kokainmedve
Az talán nem rendhagyó, hogy egy csapzott, tébolyodott ábrázatú alkotó berongyol egy stúdió ajtaján...
Az talán nem rendhagyó, hogy egy csapzott, tébolyodott ábrázatú alkotó berongyol egy stúdió ajtaján...
A menő nagyvárosi nőfaló, aki a szíve mélyén érzelmes férfi, illetve a túlaggódó kertvárosi anyuka, aki nem tudja magáról, hogy valójában szexideál, régóta barátok.
Vannak olyan alakok Hollywoodban, akiktől a néző a korábban átélt extrém magasságokat (és mélységeket) várja. Ilyen alak, sőt az egyik legilyenebb Darren Aronofsky, azon kevés rendezők egyike, akinél a filmjeire adott „soha többet nem nézném meg” nem negatív kritika, hanem dicséret. Nem csoda tehát, ha minden megmozdulására ugrik a közönség, ráadásul a függők öt éve kapták legutóbbi adagjukat – igaz, az Anyám! kis híján aranylövés lett. Az elvárások tehát az egekben, ami sok rendező számára a bukásnak ágyazna meg, Aronofskynak azonban nem szokott gondot okozni a túlzott PR. És A bálnával sem ez volt a gond. Hanem az, hogy a tőle megszokott dolgok helyett ezúttal egy giccsel felütött drámát kapunk, amely sokak számára ugyan még így is óriási élmény, de akadnak páran, akik a film után másnap megmagyarázhatatlan fenéktáji fájdalommal ébrednek.
A show, ami a 70-es évekről szólt a 90-es években, de nálunk csak a 10-es évektől szerzett nagyobb figyelmet, most folytatást kapott.
Mivel a mainstream filmek és sorozatok sorra állnak elő apokaliptikus történetekkel, jövőjósló sci-fikkel és olyanokkal, ahol ez a kettő alig különbözik, úgyszólván logikus, hogy egyre nagyobb az igény a félelmes jövő elől az egyszerűségbe menekülni.
A Három óriásplakát Ebbing határában és az Erőszakik rendezője minden próbálkozás során méterekkel emeli a lécet önmaga előtt, s – mint mindig – most is gond nélkül libben át felette. McDonagh ezúttal is egy elszigetelt atmoszférában kutatja az „emberi” jelző jelentéstartalmát, amelyet magasztalásként és sértésként egyaránt alkalmaz.
Légy őszinte/felelős/boldog/bátor és szabad! – erre buzdítanak a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál (BIDF) szekciói, amelyek az idén több mint 60 filmmel igyekeznek – hol gyengédebben, hol a szemünket kíméletlenül felfeszítve – tágítani a látókörünket a minket körülvevő társadalmi vagy akként kezelendő problémák irányába. Négyet meg is néztünk közülük.
A polkorrektség balladája – ez is lehetne a címe e látványosan Oscarra szánt produkciónak. Hiszen miféle errorral kell megküzdenie az Amerikai Filmakadémia algoritmusának egy rabszolgaságról szóló film esetében, amely ráadásul igaz történetet dolgoz fel, ám a főszereplője nyilvánosan bántalmazott valakit (azt már hozzá se tegyük, hogy egy színes bőrűt). De a döntéshozók legnagyobb szerencséjére a film olyan botrányosan rossz, hogy minden vádtól mentesülve fordíthatják el róla a fejüket.
Néhány éve elindult egy úgynevezett „két lépés előre” teszt, amelynek során diákokat állítottak egymás mellé, majd feltettek nekik néhány kérdést arról, hogy milyen – sokuknak evidensnek tűnő – családi, társadalmi és anyagi privilégiumokkal indulnak az életben. Akire igaz volt egy-egy elhangzó állítás, tehetett két lépést előre. A kihívás végére a diákok jó része több tíz méter hátrányból kezdhette el a futóversenyt, pont úgy, ahogy az életet is.
Évszázadok alatt sokat fejlődtek a történetmesélés eszközei, a korábban tűz mellett elmesélt legendákat mára a live-ozás váltotta fel, a westernfilmek pedig valahol a kettő között helyezkednek el.