Rudas Dóra

Az talán nem rendhagyó, hogy egy csapzott, tébolyodott ábrázatú alkotó berongyol egy stúdió ajtaján...

A menő nagyvárosi nőfaló, aki a szíve mélyén érzelmes férfi, illetve a túlaggódó kertvárosi anyuka, aki nem tudja magáról, hogy valójában szex­ideál, régóta barátok.

Vannak olyan alakok Hollywoodban, akiktől a néző a korábban átélt extrém magasságokat (és mélységeket) várja. Ilyen alak, sőt az egyik legilyenebb Darren Aronofsky, azon kevés rendezők egyike, akinél a filmjeire adott „soha többet nem nézném meg” nem negatív kritika, hanem dicséret. Nem csoda tehát, ha minden megmozdulására ugrik a közönség, rá­adásul a függők öt éve kapták legutóbbi adagjukat – igaz, az Anyám! kis híján aranylövés lett. Az elvárások tehát az egekben, ami sok rendező számára a bukásnak ágyazna meg, Aronofskynak azonban nem szokott gondot okozni a túlzott PR. És A bálnával sem ez volt a gond. Hanem az, hogy a tőle megszokott dolgok helyett ezúttal egy giccsel felütött drámát kapunk, amely sokak számára ugyan még így is óriási élmény, de akadnak páran, akik a film után másnap megmagyarázhatatlan fenéktáji fájdalommal ébrednek.

A show, ami a 70-es évekről szólt a 90-es években, de nálunk csak a 10-es évektől szerzett nagyobb figyelmet, most folytatást kapott.

Mivel a mainstream filmek és sorozatok sorra állnak elő apokaliptikus történetekkel, jövőjósló sci-fikkel és olyanokkal, ahol ez a kettő alig különbözik, úgyszólván logikus, hogy egyre nagyobb az igény a félelmes jövő elől az egyszerűségbe menekülni.

A Három óriásplakát Ebbing határában és az Erőszakik rendezője minden próbálkozás során méterekkel emeli a lécet önmaga előtt, s – mint mindig – most is gond nélkül libben át felette. McDonagh ezúttal is egy elszigetelt atmoszférában kutatja az „emberi” jelző jelentéstartalmát, amelyet magasztalásként és sértésként egyaránt alkalmaz.

Súlyos problémával igyekszik megküzdeni Kárpáti György Mór felnövéstörténete. 

Légy őszinte/felelős/boldog/bátor és szabad! – erre buzdítanak a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál (BIDF) szekciói, amelyek az idén több mint 60 filmmel igyekeznek – hol gyengédebben, hol a szemünket kíméletlenül felfeszítve – tágítani a látókörünket a minket körülvevő társadalmi vagy akként kezelendő problémák irányába. Négyet meg is néztünk közülük.

A polkorrektség balladája – ez is lehetne a címe e látványosan Oscarra szánt produkciónak. Hiszen miféle errorral kell megküzdenie az Amerikai Filmakadémia algoritmusának egy rabszolgaságról szóló film esetében, amely ráadásul igaz történetet dolgoz fel, ám a főszereplője nyilvánosan bántalmazott valakit (azt már hozzá se tegyük, hogy egy színes bőrűt). De a döntéshozók legnagyobb szerencséjére a film olyan botrányosan rossz, hogy minden vádtól mentesülve fordíthatják el róla a fejüket.

Néhány éve elindult egy úgynevezett „két lépés előre” teszt, amelynek során diákokat állítottak egymás mellé, majd feltettek nekik néhány kérdést arról, hogy milyen – sokuknak evidensnek tűnő – családi, társadalmi és anyagi privilégiumokkal indulnak az életben. Akire igaz volt egy-egy elhangzó állítás, tehetett két lépést előre. A kihívás végére a diákok jó része több tíz méter hátrányból kezdhette el a futóversenyt, pont úgy, ahogy az életet is.

Évszázadok alatt sokat fejlődtek a történetmesélés eszközei, a korábban tűz mellett elmesélt legendákat mára a live-ozás váltotta fel, a westernfilmek pedig valahol a kettő között helyezkednek el.