Rudas Dóra

A szerelmes filmek ma már messze nem csak a fiatalok szenvedélyes egymásra találásának történetét jelentik, hanem az idősek kihunyó parazsát fújkáló mozikat is.

A társadalmi olló pengéinek vészes távolodását felhozni már szinte infantilis törekvés, tehetősek, gazdagok, egyenlőbbek mindig is lesznek, de az átlagpolgár sem marad eszköz nélkül.

Vajon beszélgetnek-e az óráink, cipőink, amíg nem vagyunk otthon? Érdekel-e bárkit, hogy mit is mondanak, s nem elég kizárólag a használatuk közben foglalkoznunk velük? Könnyen lehet, hogy csak magukban kattognak vagy elmennének valahová, de egy lépést sem tehetnek, amíg mi nem akarjuk.

A görög mitológia a mai napig vonzza a nézőket, s a Netflix szériája, ha nem is a legjobb, de talán a leglátványosabb darabja a felhozatalnak.

Egy fekete nő, akinek lenne mit mondania, de nem beszélhet és egy zsidó asszony, aki ugyan szót emelhet (mert ez itt most épp a 60-as évek Amerikája), de nincs igazán saját hangja.

Doug Liman rendezőtől kétféle filmre számíthatunk: vagy egy egészen jó, emlékezetes őrültség következik, vagy egy kínosan középszerű produkció.

Ahogy felsejlik az ősz, és a nyárban hivatalosan sem marad semmi eladható, a világ (főként a vele azonosított Amerika) elkezdi ráhangolni a képlékeny néplelket a következő nagy merchandising hullámra.

A „háborús gyerekfilmekre” nem lehet nemet mondani, tudja ezt minden alkotó is.

Isten mennybéli apartmanjában elalszik a dinópornón, közben odaégeti a mirelitpizzát (tényleg a saját képére formált minket), ezzel pedig felgyújtja a fél mennyországot.

Ismerős a helyzet, amikor a gyerek csinál valami valóban vicceset, a felnőttből kiszakad egy hangos röhögés, mire a gyerek vérszemet kapva a heves reakciótól, előadja ugyanazt újra és újra, minden körben egyre elvetemültebben?

Ezzel talán zárul is a nyári filmek szezonja...

Akció, robbanások és Jessica Alba – úgy hangozhat, mint egy ígéretes este kezdete, de vigyázzunk, mit kívánunk.