Visszhang: tévésorozat

Szigorúan barátság

Visszhang

A romkomokat mozgató örök kérdés, hogy van-e barátság férfi és nő közt? A válasz pedig az, hogy kép­ernyőn nincs.

Mert az egyik nem csak egyedül vagy hasonszőrű társai közt ábrázolva lehet önálló személyiség, a másik nem jelenlétében csehovi puskává válik, amelynek mindenképp el kell sülnie. Persze azok, akik a képernyőn túli világban megtapasztalták már a nemek közti igaz barátságot, nyilván mulatnak a kötelező fetisizáláson, s épp az efféle mulattatás az Apple TV sorozatának célja.

A magas derekú farmernadrágokba és túl kényelmes kardigánokba szorult háztartásbeli Sylvia meg a kézműves sörözőt működtető, hipster Will valaha a legjobb barátok voltak, ám egy vita nagyon messze sodorta őket egymástól. A férfi válása azonban kigörgeti a köztük lévő akadályt, és újra egymásra találnak – szigorúan barátként. Bár kettejük élete nem is lehetne különbözőbb, mégis épp azt kapják a másiktól, amire szükségük van, egyszusszanásnyi felelőtlen kitekintést az életközepi válságból.

Itt mindenki rutinból dolgozik, Seth Rogen és Rose Byrne nem csak korábbi szerepeikből merítenek csupán, de még a kapcsolatuk dinamikája is ismerős lehet a Rossz szomszédság című vígjátékból, amelyet – hogy, hogy nem – ugyanaz a rendező jegyez, aki a jelen szériát is. A bejáratott módszerek miközben hozzák  elvártat, nyikorognak is a túl sok használattól, így a sorozat élvezhetően felejthető marad, ugyanakkor vitathatatlan erénye, hogy bizonyítani igyekszik a nem létezőt.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)

Ide? Hová?

Magyarországon úgy megy, hogy négy­évente kijön a felcsúti jóember a sikoltozó övéi elé, és bemondja, hogy ő a Holdról is látszik.