Hogy érdemes-e esélyt adni egy fiatal tehetségnek arra, hogy lenyűgözzön, azt mindenki maga dönti el, de aki vágyik arra az izgalomra, újdonságra és változatosságra, amelyet egy zsengébb alkotás nyújtani tud, annak számolnia kell azzal, hogy mindennek az üdeségnek ára van, amit a hevesség vagy rutintalanság okozta kellemetlenséggel kell megfizetnünk.
A Bohém rapszódia sikere óta vérszemet kaptak a filmkészítők.
Amikor egy gyerek a létezés fölöslegességéről kezd beszélni, az olyan, mint amikor Neo először nyúl bele az elfolyó tükörbe: egyszerre bizarr és hívogató egy másik világ kapuját birizgálni. Janne Teller Semmi című, erről szóló regényét először betiltották, majd kötelező olvasmánnyá tették, a viszonyulás a könyvhöz pedig azóta is csak e két szélsőségen mozog.
Mit keres a Netflix két húzó sorozatának (Stranger Things; Vaják) főszereplője egy Sherlock-filmben, immár másodszor is?
Senkit nem lehet hosszan izgalomban tartani, és ez nem csak a teljesítőképtelen férfiak védőbeszédének kulcsmondata, de a lankadni nem akaró thrillerdömping végzete is lehet.
Úgy tűnik, még mindig nem unjuk a régi nagy nevek pufogtatását, és ha a róluk készült film némi katasztrófaturizmusra is lehetőséget ad, a siker garantált.
Nyilván szabás-varrási hasonlatokkal lehetne a legegyszerűbben leírni ezt a filmet.
Az inspiráció nagyjából úgy viszonyul a másoláshoz, ahogy a szeretet a kihasználáshoz. Erről tanúskodik Olivia Wilde új thrillere, tartalmilag és formailag egyaránt.
Női bosszúfilmek és sorozatok – ha néhány évtizede azt mondják a szerelemre és házi szolgálatra kényszerített asszonyoknak, hogy lesz idő, amikor külön kategória nyílik azoknak a mozgóképeknek, ahol erejüket visszaszerző nők rituálisan végzik ki a bántalmazó férfiakat, aznap talán mosolyogva tűrték volna a rendes napi gyomrosokat.
