Nemigen van már hova hergelni az embereket, akik anyjuk tv-jének eladása helyett most az előtt ülve várják, hogy megkapják a heti adrenalinadagjukat, amit az emelkedő rezisztencia miatt már egyre nehezebb kiváltania a sorozatoknak. Annyira kiégtünk a konstans izgatástól, hogy miközben a képernyőn anyákat erőszakolnak és szakítanak el a gyerekeiktől (A szolgálólány meséje), mi fél szemmel a TikTokot pörgetjük, ruhát hajtogatva követjük végig, amint valakit feloldanak egy kádban (Totál szívás), és rántott húst majszolunk, amíg egy nő feje – többször is – cafatokra szakad a lépcsőfordulóban (Az utolsó lépcsőfok).
Fenn tud-e maradni, hogyan tud fennmaradni ezen a piacon egy olyan széria, amelyik nem próbál szélsőségekbe hajolva bevésődni az emlékezetünkbe, és nem úgy igyekszik hétről hétre biztosítani a bevételét, hogy függőségi receptorokat alakít ki a májunkban?
Mi lehet a közös egy BLM-aktivistában, egy középkorú, enyhén rasszista cégvezetőben, egy drogfüggő instacelebben, egy született balfékben, egy fiatal díler srácban, egy szigorú keretek közt nevelkedő zseniben, és egy minden hájjal megkent nagypapában? A kisstílű bűnözés. A társadalom apró sorjáit a bíróság közmunkával igyekszik simára csiszolni, így hát a kis csapat útja szemétszedésen és állattetemeken át vezet vissza a közösségbe. De, ami már kicsúszott, azt nem egyszerű visszagyömöszölni (és ez sem csak a teljesítőképtelen férfiak kifogása): aki egyszer bűnözött, az hamar rákap az ízére, így Bristol wannabe gengszterei hamar bűnszövetkezetté növik ki magukat. Egy nem túl alaposan felfegyverkezett, ám politikailag annál támadhatatlanabb bűnszövetkezetté.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!