Film

Minden le van ejtve

Trine Piil Christensen, Seamus McNally: Semmi

Kritika

Amikor egy gyerek a létezés fölöslegességéről kezd beszélni, az olyan, mint amikor Neo először nyúl bele az elfolyó tükörbe: egyszerre bizarr és hívogató egy másik világ kapuját birizgálni. Janne Teller Semmi című, erről szóló regényét először betiltották, majd kötelező olvasmánnyá tették, a viszonyulás a könyvhöz pedig azóta is csak e két szélsőségen mozog.

Hogy mi különbözteti meg az embert az állattól, arra már a Legyek ura is hevesen kereste a választ, a dán írónő könyvét pedig joggal hasonlítják William Golding klasszikusához, hiszen nemcsak a vizsgálati módszerben, de az eredményben is többnyire megegyeznek: szinte semmi. Teller ugyanakkor egy másik, ha lehet még aggasztóbb kérdést is elültet bennünk: egyáltalán akarunk-e többek lenni az állatnál, és ha igen, minek ? Mi van, ha az egyetlen, ami többé tesz minket, az nem más, mint egy jól beépült népmese, egy mesterségesen fenntartott illúzió, hogy „a másik több ennél”. Hogy ő meg tudja csinálni, hogy ő viszi valamire, és akkor ehhez mérten nekünk is össze kell szednünk magunkat, függetlenül attól, hogy azokat az embe­reket, akiknek valóban ennyire bejött az élet, igazán senki sem ismeri, és nagyjából annyira valóságosak, mint a pop-up ablakokban számlaszámunkat kérő nigériai herceg. De az nem lehet, hogy az élet értelme egy puszta scam, legalábbis e meggondolás az, amely a nyomort oly hosszan élteti.

Agnes és a 8/a utolsó önfeledt nyári szünetéről tér vissza a tanterembe, ahol szembesülnek vele, hogy a továbbtanulás miatt a játéknak vége. Ez az utolsó csepp Pierre Anthon poharában, aki megteszi azt, ami sokunk elméjének „legszívesebben” feliratú alsó fiókjában, annak is a titkos rekeszében porosodik: felhagy mindennel, felmászik egy szilvafa tetejére, és onnan hirdeti hangosan, hogy semminek nincs értelme. A gyerekek igyekeznek észérvekkel meggyőzni, de amikor a kövezés nem válik be, új tervre van szükségük. Mivel lehetne elhallgattatni azt a hangot, amelyik újra és újra előhívja bennünk a gondolatot, hogy minden fölösleges, mi magunk pedig az elkerülhetetlen vég felé zenebohócként masírozó barmok vagyunk, ha ezt nem látjuk be? Hogy rácáfoljanak, a gyerekek olyan dolgokat kezdenek gyűjteni, amelyek a legtöbbet jelentik számukra. Agnes kezdi, akitől szeretett zöld szandálját kérik be a többiek, ezért fájdalmát máséval enyhítendő, társától már a hörcsögét követeli. A helyzet viszonylag gyorsan eszkalálódik, a sort nemsokára a dán zászló, egy imaszőnyeg, egy kiásott gyerekkoporsó, egy szüzesség és egy kutya feje követi.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.