Film

Minden le van ejtve

Trine Piil Christensen, Seamus McNally: Semmi

Kritika

Amikor egy gyerek a létezés fölöslegességéről kezd beszélni, az olyan, mint amikor Neo először nyúl bele az elfolyó tükörbe: egyszerre bizarr és hívogató egy másik világ kapuját birizgálni. Janne Teller Semmi című, erről szóló regényét először betiltották, majd kötelező olvasmánnyá tették, a viszonyulás a könyvhöz pedig azóta is csak e két szélsőségen mozog.

Hogy mi különbözteti meg az embert az állattól, arra már a Legyek ura is hevesen kereste a választ, a dán írónő könyvét pedig joggal hasonlítják William Golding klasszikusához, hiszen nemcsak a vizsgálati módszerben, de az eredményben is többnyire megegyeznek: szinte semmi. Teller ugyanakkor egy másik, ha lehet még aggasztóbb kérdést is elültet bennünk: egyáltalán akarunk-e többek lenni az állatnál, és ha igen, minek ? Mi van, ha az egyetlen, ami többé tesz minket, az nem más, mint egy jól beépült népmese, egy mesterségesen fenntartott illúzió, hogy „a másik több ennél”. Hogy ő meg tudja csinálni, hogy ő viszi valamire, és akkor ehhez mérten nekünk is össze kell szednünk magunkat, függetlenül attól, hogy azokat az embe­reket, akiknek valóban ennyire bejött az élet, igazán senki sem ismeri, és nagyjából annyira valóságosak, mint a pop-up ablakokban számlaszámunkat kérő nigériai herceg. De az nem lehet, hogy az élet értelme egy puszta scam, legalábbis e meggondolás az, amely a nyomort oly hosszan élteti.

Agnes és a 8/a utolsó önfeledt nyári szünetéről tér vissza a tanterembe, ahol szembesülnek vele, hogy a továbbtanulás miatt a játéknak vége. Ez az utolsó csepp Pierre Anthon poharában, aki megteszi azt, ami sokunk elméjének „legszívesebben” feliratú alsó fiókjában, annak is a titkos rekeszében porosodik: felhagy mindennel, felmászik egy szilvafa tetejére, és onnan hirdeti hangosan, hogy semminek nincs értelme. A gyerekek igyekeznek észérvekkel meggyőzni, de amikor a kövezés nem válik be, új tervre van szükségük. Mivel lehetne elhallgattatni azt a hangot, amelyik újra és újra előhívja bennünk a gondolatot, hogy minden fölösleges, mi magunk pedig az elkerülhetetlen vég felé zenebohócként masírozó barmok vagyunk, ha ezt nem látjuk be? Hogy rácáfoljanak, a gyerekek olyan dolgokat kezdenek gyűjteni, amelyek a legtöbbet jelentik számukra. Agnes kezdi, akitől szeretett zöld szandálját kérik be a többiek, ezért fájdalmát máséval enyhítendő, társától már a hörcsögét követeli. A helyzet viszonylag gyorsan eszkalálódik, a sort nemsokára a dán zászló, egy imaszőnyeg, egy kiásott gyerekkoporsó, egy szüzesség és egy kutya feje követi.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

A pribék és áldozatai

Vannak példák a filmtörténetben, amelyeknek kiindulópontja az egykori áldozat jellemzően váratlan, ritkábban tudatos találkozása börtönőrével/kínzójával. Liliana Cavani Az éjszakai portásától Denis Villeneuve Felperzselt földjén át Jonathan Teplitzky A háború démonjai című filmjéig találhatunk néhány (nem olyan sok) példát erre az alaphelyzetre.

Táborlakók

A holokauszt történetének van egy makacsul újratermelődő perspektívája: Auschwitz mindent elnyel, a többi helyszín pedig vagy ennek a gravitációs mezőnek a peremére szorul, vagy egyszerűen kiesik a látómezőből. Szécsényi András Csereláger című könyve nem akar leszámolni ezzel a perspektívával – csendesebben, de határozottabban tesz mást: elmozdítja.

Együttélési problémák

Panaszt tett a szegedi önkormányzati ingatlankezelő cég munkatársára egy ügyvéd, akivel ügyfelei érdekében tárgyalva nem tudott szót érteni. A cég lépett: elbocsátotta az ügyvéd élettársát, aki próbaidőn dolgozott ott. Az eset az Alapvető Jogok Biztosának Hivatala elé került.

Csak a csönd

Máig nem kárpótolták a Felvidékről kitelepített magyarokat, noha a magyar Alkotmányíróság (AB) már 1996-ban kimondta e helyzet alkotmányellenességét. Az AB akkor a rendezés határidejét 1997-re tűzte ki. A köz­vélemény erről az ügyről jószerivel semmit nem tud.

Tényleg politikai döntések születnek a magyar sajtóperekben?

A Bors különszámának betiltásán azért lepődhettek meg a fideszes politikusok, mert az utóbbi években nem ehhez a bírói gyakorlathoz szoktak. A propaganda­média és a Fidesz lejárató kampányainak védelmében a bíróságok többször is abszurd döntéseket hoztak, ám amikor a miniszterelnök perelt, már más szabályokat alkalmaztak.