Film

Minden le van ejtve

Trine Piil Christensen, Seamus McNally: Semmi

Kritika

Amikor egy gyerek a létezés fölöslegességéről kezd beszélni, az olyan, mint amikor Neo először nyúl bele az elfolyó tükörbe: egyszerre bizarr és hívogató egy másik világ kapuját birizgálni. Janne Teller Semmi című, erről szóló regényét először betiltották, majd kötelező olvasmánnyá tették, a viszonyulás a könyvhöz pedig azóta is csak e két szélsőségen mozog.

Hogy mi különbözteti meg az embert az állattól, arra már a Legyek ura is hevesen kereste a választ, a dán írónő könyvét pedig joggal hasonlítják William Golding klasszikusához, hiszen nemcsak a vizsgálati módszerben, de az eredményben is többnyire megegyeznek: szinte semmi. Teller ugyanakkor egy másik, ha lehet még aggasztóbb kérdést is elültet bennünk: egyáltalán akarunk-e többek lenni az állatnál, és ha igen, minek ? Mi van, ha az egyetlen, ami többé tesz minket, az nem más, mint egy jól beépült népmese, egy mesterségesen fenntartott illúzió, hogy „a másik több ennél”. Hogy ő meg tudja csinálni, hogy ő viszi valamire, és akkor ehhez mérten nekünk is össze kell szednünk magunkat, függetlenül attól, hogy azokat az embe­reket, akiknek valóban ennyire bejött az élet, igazán senki sem ismeri, és nagyjából annyira valóságosak, mint a pop-up ablakokban számlaszámunkat kérő nigériai herceg. De az nem lehet, hogy az élet értelme egy puszta scam, legalábbis e meggondolás az, amely a nyomort oly hosszan élteti.

Agnes és a 8/a utolsó önfeledt nyári szünetéről tér vissza a tanterembe, ahol szembesülnek vele, hogy a továbbtanulás miatt a játéknak vége. Ez az utolsó csepp Pierre Anthon poharában, aki megteszi azt, ami sokunk elméjének „legszívesebben” feliratú alsó fiókjában, annak is a titkos rekeszében porosodik: felhagy mindennel, felmászik egy szilvafa tetejére, és onnan hirdeti hangosan, hogy semminek nincs értelme. A gyerekek igyekeznek észérvekkel meggyőzni, de amikor a kövezés nem válik be, új tervre van szükségük. Mivel lehetne elhallgattatni azt a hangot, amelyik újra és újra előhívja bennünk a gondolatot, hogy minden fölösleges, mi magunk pedig az elkerülhetetlen vég felé zenebohócként masírozó barmok vagyunk, ha ezt nem látjuk be? Hogy rácáfoljanak, a gyerekek olyan dolgokat kezdenek gyűjteni, amelyek a legtöbbet jelentik számukra. Agnes kezdi, akitől szeretett zöld szandálját kérik be a többiek, ezért fájdalmát máséval enyhítendő, társától már a hörcsögét követeli. A helyzet viszonylag gyorsan eszkalálódik, a sort nemsokára a dán zászló, egy imaszőnyeg, egy kiásott gyerekkoporsó, egy szüzesség és egy kutya feje követi.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.