Ráébredve, hogy minek új hősök gyártásával kockáztatni a néző szimpátiáját, amikor imádott ikonjaik a földön elszórva hevernek arra várva, hogy valaki felvegye őket, s kicsit megköpködve felcsiszolja régi fényüket az ingujjával. E meggondolás mentén lett itt film Aretha Franklin, Elvis, David Bowie, Elton John és Marilyn Monroe életéről is. Persze a művek minősége változó, de némelyik többet reprezentál a rendezőből, mint a hőséből, mindez azonban a Louis Armstrong Black & Bluesról nem mondható el. Igaz, nem is vethető össze jó szívvel a felsoroltakkal, hiszen most nem játékfilmről van szó. A színes bőrű zenei kultúrát notórius módon vizsgáló dokumentarista, Sacha Jenkins kezében jó dolga van a jazztrombitásnak, a rendező gyakorlatilag egy pillanatra sem veszi le róla a szemét. Elsősorban a zenész saját feljegyzéseiből dolgozik, amit bőséges kép- és hanganyaggal egészít ki, de még a megszólaltatottak kommentárjai idejére sem igen szakítja meg a montázst, az elhivatottság tehát megkérdőjelezhetetlen.
Armstrong feljegyzéseihez méltón Jenkins is igyekszik megénekelni a jó mellett a rosszat is. A „Tamás bátya” szindrómára kihegyezve a konfliktust, megjáratja a művész polgárjogi felelősségének kérdését, és bár nyilván kitalálható, mire jut bálványozott figurájával kapcsolatban, nehéz vitatkozni azzal az elgondolással, hogy a művészet nagyobb világformáló erővel bír, mint amekkorával egy művész – legyen akár valóban szervilis vagy épp hangos aktivista – bármikor is tudna.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
