Feszesre szabott cselekmény, sűrűn szőtt fordulatok, Johnny már a halszálkás öltönyökkel alszik. Többletjelzés lenne, mert a film maga is szakzsargonban íródott, másrészt nem kell neki semmiféle mutatvány, hogy eladható legyen. Elég elmondani, hogy a Kódjátszma forgatókönyvírója ezúttal rendezőként is jelen volt, és hogy Mark Rylance sztoikus gengsztere lehengerlő (bár lehet, hogy ez a név ezzel a jelzővel egy mondatban szintén többletjelzés).
A színészt legkésőbb a Kémek hídjában nyújtott Oscar-díjas alakítása óta egyébként is az aggasztóan nyugodt főgonosz alakjával azonosítjuk, de ezt a szerepet most mintha tényleg rá öntötték volna.
Leonard boltját a chicagói bűnbanda egyfajta kommunikációs központként használja, ahol biztonságosan tudják lebonyolítani az ügyleteiket. De a maffiában mindenkinek nagyok az ambíciói, így hamar mexikói patthelyzetté eszkalálódik az ír–angol ellentét. Az izgalmas történetet a film kamaradráma jellegével és csupán néhány órát felölelő cselekményével formailag is követni tudja, így unatkozni sem marad idő. Valójában olyannyira fondorlatos mű, hogy a néző a túlingerelt csigához hasonlóan már nem is rezzen össze az újabb és újabb fordulatok láttán – sajnos. De azért rossz fényt vet ez most az utóbbi idők whodunit filmjeire (igen, Kenneth Branagh, rád nézünk), mert az első nagyjátékfilmes rendezőnek úgy sikerült életet lehelnie a haldokló műfajba, hogy közben még a kötelező píszí pontok belefoglalása is sikerült neki.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
