Kedves Olvasónk!
Ez a cikk a Magyar Narancs 2024. június 27-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.
Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.
A magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk.
Visszavárjuk!
A szerk.
Matolcsy György, az MNB elnöke az év elején szép szavakkal köszöntötte az általa vezetett intézmény centenáriumát: „A Magyar Nemzeti Bank száz esztendeje a helytállás évszázada, a nemzet szolgálata és a töretlen munka Magyarország gyarapodásáért. (…) Az 1924-ben életre hívott, a pénzügyeket szabályozó és felügyelő önálló MNB hazánk egyik legstabilabb és legnagyobb tekintéllyel bíró nemzeti intézményévé vált.”
Az elnök saját maga dicséretét is beleszőtte beszédébe: „Ahogy az MNB első tíz éve megalapozta az azt követő évtizedet, úgy az utolsó, mögöttünk álló évtized is a jegybankkal válhatott sikeressé.”
Nos, utánaszámoltam, hogy fennállása során mennyi ideig működött az MNB valóban a saját, jegybanki feladatainak alárendelten, és hány évig szolgálta ki önként vagy kényszerűségből az aktuális kormányt. Lesújtó kép rajzolódik ki:
a száz év legfeljebb negyedét tekinthetjük olyannak, amikor a magyar jegybank a kormány befolyásától többé-kevésbé mentes, önálló politikát folytatott.
S ebbe a nagyjából 25 évbe a Matolcsy-éra túlnyomó része sem tartozik bele.
A kezdet: a Népszövetség kívánságára
Pedig már az MNB születését is az a felismerés inspirálta, hogy csak a mindenkori kormánytól független jegybank biztosíthatja a nemzeti valuta értékállóságát. Az önálló nemzeti bank felállítását – ami egyébként már az 1848-as 12 pont függetlenségi követeléseinek egyike volt – a Népszövetség szorgalmazta, amelyhez 1922-ben azzal a céllal csatlakozott Magyarország, hogy annak hiteleivel konszolidálják a válságba került gazdaságot, és stabilizálják az Osztrák–Magyar Monarchiából megörökölt, ám elértéktelenedett fizetőeszközt, a koronát. A Népszövetség kölcsönei nélkül aligha állhatott volna talpra az ország, amely már az I. világháború során megroggyant, azt követően pedig – amikor a trianoni döntéssel harmadára apadt államot a korábbi hadi kiadásokat finanszírozó hitelek visszafizetésén túl a vesztesre rótt jóvátételi kötelezettség is terhelte – egyenesen az államcsőd felé tartott.
A korábbi közös jegybank utódául felállított Magyar Királyi Állami Jegyintézet nem tudta megfékezni a hiperinflációhoz (ezerszeres áremelkedéshez) vezető, fedezetlen állampapír-kibocsátásokat. A kormány ugyanis „az infláció eszközeivel kívánta levezetni a belső társadalmi, politikai feszültségeket: kezelni a hadsereg méltatlankodását a fejlesztési források hiánya miatt, finanszírozni az elszakított területekről beáramló mintegy 400 000 menekült szociális és foglalkoztatási gondjait, fedezni elhelyezésük, nyugdíjuk költségeit, segélyezni a háborús rokkantakat, továbbá eltartani a túlzott méretű köztisztviselői réteget és a túlburjánzó intézményrendszert” – állapította meg a korszak pénztörténetét feldolgozó Botos János.
A Népszövetség az ország pénzügyi szanálásának feltételéül szabta a kormánytól független jegybank létrehozását, amely ellent tud állni a kormányzati befolyásnak, hogy a stabilizáláshoz nyújtott kölcsönök ne feneketlen zsákba ömöljenek. Az MNB megalapításáról rendelkező 1924. évi V. törvény ezért előírta, hogy „az állam, a törvényhatóságok, a városok és a községek a bank eszközeit (…) sem közvetve, sem közvetlenül, nem vehetik igénybe saját céljaikra a nélkül, hogy a felvett bankjegyek ellenértékét aranyban vagy devizákban egyidejűleg nem szolgáltatják”. A jegybank függetlenségét biztosította az is, hogy részvényesi köréből kizárták az államot, bár a bank nyereségének meghatározott részét az államadósság törlesztésére kellett fordítani.
A működését 1924. június 24-én megkezdő MNB a népszövetségi kölcsön segítségével stabilizálta az elinflálódott koronát, 1926-ban pedig kibocsátotta az új, értékálló valutát, a pengőt. A függetlenség és a siker azonban nem tartott sokáig.
Függelmi viszonyban
Az MNB már az 1929–1933-as világválság során kénytelen volt alárendelni magát a kormánynak. Miután a súlyosan eladósodott ország jegybankjának arany- és devizakészletei kimerültek, a kormány 1931 nyarán háromnapos bankszünetet rendelt el, amely alatt döntött a betétek zárolásáról, a kötött devizagazdálkodás bevezetéséről, a külföldi tartozások törlesztésének beszüntetéséről és a hitelezőkkel folyó tárgyalások beindításáról. Az 1935-től Imrédy Béla vezette MNB aztán már önként és dalolva állt be a Darányi miniszterelnök által 1938-ban meghirdetett „győri program” háborús fegyverkezésének finanszírozásába.
A jegybank a háború után is csak hónapokig, az 1946-ban sikerre vitt forintstabilizáció során élvezhette önállóságát: a kommunista hatalomátvételt követően, az államosított üzleti bankok beolvasztásával felduzzasztott MNB elsődleges feladatává a pártállami kormányok gazdaságpolitikájának finanszírozása vált. És bár a pénz szerepének az 1968-as reformot követő erősödése megemelte az MNB rangját a gazdaság irányításában, autonómiáját csak az 1990-es rendszerváltozást követően nyerte vissza.
Csakhogy hiába növelték meg az alkotmány és a törvény erejével is az MNB önállóságát, a különböző színezetű kormányok mindegyike igyekezett a jegybankot a saját gazdaságpolitikája szolgálatába állítani.
Hol az elnök személyének kiválasztásával vagy a megörökölt elnök vegzálásával, hol a döntéshozó testület összetételének alakításával, hol a monetáris döntések nyilvános kritizálásával próbálták befolyásolni a politikáját. Az MNB működését szabályozó, a jegybanki függetlenségnek a fejlett piacgazdaságokban teret nyert ideájához igazodó törvény azért többnyire módot adott rá, hogy a jegybank ellenálljon a monetáris politika befolyásolására irányuló kormányzati törekvéseknek. Legalábbis akkor, ha a jegybank vezetői annak törvényes célját, az árstabilitást kívánták szolgálni, miként tette ezt a jegybankot erős ellenszélben, személyes támadások közepette irányító Surányi György és Simor András.
A szolgálat ára
2013-tól azonban gyökeresen megváltozott a helyzet. Korábban sem tett jót, ha a regnáló kormány minisztere ült át a jegybankelnöki székbe, miként az Antall-kormány ipari minisztere, Bod Péter Ákos és az első Orbán-kormány pénzügyminisztere, Járai Zsigmond esetében történt, hiszen ez eleve megkérdőjelezhette személyes eltökéltségüket a jegybanki célok védelmére.
Matolcsy György kinevezésével azonban az MNB nyíltan a kormánypolitika szolgálatába állt. Ő nem csupán gazdasági miniszter volt, hanem a Fidesz fő gazdaságpolitikusa és Orbán Viktor „jobbkeze”. Matolcsy kezdettől fogva a monetáris politika fő céljává emelte a gazdasági növekedés ösztönzését, amivel csak addig nem okozott látható károkat, amíg a deflációs világgazdasági környezet elnyomta e politika inflációs hatását.
Az MNB története sokszor igazolta, hogy a bank törvényes célját, az árstabilitás védelmét keresztező kormányzati befolyásolásnak komoly ára van. A legsúlyosabb helyzetet a II. világháború pénznyomtatással való finanszírozása idézte elő. Az akkori magyar valuta, a pengő egyedülálló értékvesztést szenvedett el: az 1946 augusztusában bevezetett forint 400 kvadrillió (400×1024) pengőt ért. Később, a tervgazdaságot szolgáló egybankrendszerben a kötött árak nem engedték ugyan felszínre jutni az inflációt, de az árak szabályozó szerepének kiiktatása állandósult áruhiányhoz vezetett, a tervcélok feltétlen finanszírozása pedig versenyképtelen és súlyosan eladósodott gazdaságot hagyott örökül.
Az intő történelmi tapasztalatok fényében meglepő, hogy
az 1990 után újból önállósult MNB vezetése 2013-tól önként szegődött a kormánypolitika szolgálatába, és ezt akkor sem adta fel, amikor már világosan látszott, hogy eltévelyedése erősödő inflációhoz vezet.
A növekvő, 2022–2023-ra európai rekordméretet öltő árdrágulás jelentős részben annak tudható be, hogy az MNB elbliccelte a törvényben előírt feladatát, és még akkor is folytatta a gazdaságélénkítő politikáját, amikor az jól láthatóan az inflációt gerjesztő túlkereslethez vezetett. Megkésve állította le a kedvezményes hitel- és kötvényprogramjait, későn kezdett bele a túlzott likviditás megcsapolásához szükséges kamatemelésbe, és állampapír-vásárlásaival a kormány választási költekezését is finanszírozta. Mindennek árát jövedelmeink és megtakarításaink értékvesztésével fizettük meg.
A jegybank inflációgerjesztő politikája tükröződött az MNB gyorsan növekvő veszteségében is. Az alacsony, rögzített kamatokkal nyújtott, együttesen sok ezer milliárd forintra rúgó hitelei révén olyan többletjövedelemhez jutottak a vállalatok, amelynek elköltése megemelte az árszintet, és állampapír-vásárlásaival is az inflációt táplálta. A növekedési hitel- és kötvényprogramjaihoz nyújtott kamattámogatásával nyíltan kormányzati szerepet vállalt magára a jegybank: saját költségén mentesítette a költségvetést a gazdaságélénkítés terhe alól. A piaci kamatok emelkedésével azonban egyre nagyobb lett a kormánytól átvállalt támogatások terhe – és ennek pandanjaként az MNB mérlegében gyorsan növekvő veszteség keletkezett.
A profitorientált piaci vállalkozásoktól eltérően a jegybankot nem minősíti persze, hogy egy-egy üzleti évben nyereséges vagy veszteséges-e, hiszen a törvényes feladatának ellátása, az ár- és pénzügyi stabilitás biztosítása során a gazdasági környezettől függően pozitív vagy negatív eredmény is előállhat. Nem mindegy azonban, hogy mi idézi elő az aktuális veszteséget vagy nyereséget.
Az MNB-t 2013 és 2020 között a leértékelődő forint tette nyereségessé, a folyamatot a jegybanki vezetés tudatosan táplálta: egyrészt exportösztönző, gazdaságélénkítő céllal, másrészt (bevallottan is!) a profittermelés szándékával és az állami költségvetés tehermentesítése jelszavával. Igaz, az utóbbit felemás módon tette: a forint tudatos meggyengítése révén az ország (korábban, olcsóbban megvásárolt) devizatartalékán keletkező jókora árfolyamnyereségből 2014-ben a saját alapítványaiba mentett át 260 milliárd forintot, ezt aztán ingatlanbizniszre, illetve a jegybank hatáskörén túlmutató oktatási programokra és műkincsvásárlásokra költötte. E politika árát a leértékelődött nemzeti valuta miatt megnövekedett törlesztési terheiken keresztül végső soron a devizában eladósodott állam és a magyar polgárok fizették meg. A gyengülő forint egészen 2020-ig termelte a profitot az MNB mérlegében, bár az alapítványok körüli botrány nyomán 2015-től a profit zömét már osztalékként befizette az államnak.
A jó évek vége
2022-től azonban gyökeresen megváltozott a helyzet: a korábbi nyereségeket gyorsan növekvő veszteségek váltották föl. A felszökött infláció megfékezése és a forint elleni támadások megelőzése érdekében jókora kamatemelésre kényszerült az MNB, ami jócskán megnövelte a 10 000 milliárd forintot is meghaladó, inflációs hatású többletlikviditás lecsapolásának költségét. A bankoknál leülepedett pénztöbblet kivonására szolgáló jegybanki betétekre fizetett kamatokkal azonban messze nem tartottak lépést az MNB bevételei, mivel zömük a korábban nulla kamattal folyósított növekedési hitelekből, a haveri cégektől megvásárolt, 2–3 százalékos kamatú növekedési kötvényekből, valamint a még alacsonyabb kamatozású állampapírokból származott.
Az MNB vesztesége 2023-ban 1763 milliárd forintra nőtt a megelőző évi 402 milliárdról. Bár az emiatt előálló 1855 milliárd forintos tőkehiány nem veszélyezteti az MNB működőképességét – hiszen a jegybankok hitelessége, antiinflációs politikájuk eltökéltsége nem függ a tőkehelyzetüktől, és korlátlan pénzteremtési lehetőségük miatt a fizetőképességük sem forog veszélyben –, az MNB vesztesége valójában megnöveli az államháztartás konszolidált adósságát (még ha a statisztikai számbavétel ettől eltekint is).
A hatalmas veszteség és az emiatt kialakult tőkehiány egyúttal a jegybanki vezetés szereptévesztésének, monetáris politikája kudarcának a tükörképe.
Az MNB-re vonatkozó törvény korábban egy éven belüli feltőkésítési kötelezettséget rótt az államra, majd 2022 végén ezt öt évre módosították, mely időszak alatt egyenlő részletekben kell pótolni a hiányt. Ám 2023-ban ezt is túl nagy tehernek ítélte a kormány, ezért a múlt év végén újfent módosított törvény már csak azt írja elő, hogy a költségvetésnek „elfogadható időn belül” kell a tőkehiányt megszüntetnie.
Van olyan vélemény azonban, mely szerint utólag nincs értelme a jegybank múltbeli tevékenysége során keletkezett veszteségeket és az emiatt kialakult tőkehiányt megtérítenie a költségvetésnek. A korábbi jegybankelnök Surányi György meggyőző érvekkel támasztja alá ezt az álláspontot (HVG, 2023. szeptember 15., Portfolio, 2024. január 22.). Abból indul ki, hogy a korábban folytatott, túlkeresletet előidéző jegybanki politika inflációs hatása már beépült a megemelkedett árszintbe, ezt utólag nem tudja visszavenni: „eső után köpönyeg”. Ezért ha a jegybank a továbbiakban nem folytat inflációgerjesztő politikát, és nem vállal át újabb terheket az államtól, akkor fölösleges a költségvetésből kipótolni a bank tőkéjét. A 7 százalék közelébe süllyedt kamatszint mellett mára elviselhetővé mérséklődött a különböző támogatott jegybanki programokkal előidézett jövedelemkiáramlás, és a bankok számára előírt, részben kamatmentes tartalékelhelyezés növelése is mérsékli a gazdaság bankoknál leülepedett többletlikviditását.
*
A jegybanki vezetés az utóbbi másfél-két évben igyekszik kivonni magát a kormánypolitika szolgálatából – ám a megelőző években okozott károkat már nem tudja semmissé tenni. Bár mandátuma lejártakor, 2025 tavaszán Matolcsy György eredeti állapotába helyreállított, pazar épületben adhatja át utódjának a stafétabotot, a forint tartós értékvesztését előidéző politikájának nyomait nem tudja eltakarítani. Így aztán aligha használhatja arra a centenárium kínálta lehetőséget, hogy nevét a magyar gazdaságtörténet legnagyobbjai közé írja be, ahogyan azt az év eleji beköszöntőjében ambicionálta.
