A 2004-ben már az Európai Unió (EU) nevet viselő együttműködés nem csak mértékben, de tartalmában is messze meghaladta az 1951-ben hat állam által alapított, hidegháborús ihletésű Szén- és Acélközösséget, és a belőle kinőtt, Közös Piacként emlegetett Európai Gazdasági Közösséget. Az EU addigra a „négy szabadság”, vagyis az áruk, a személyek, a szolgáltatások és a tőke szabad mozgására építő egységes belső piaccá vált, és az ezredfordulón elfogadott alapjogi charta szerint „az emberi méltóság, a szabadság, az egyenlőség és a szolidaritás oszthatatlan és egyetemes értékein alapul, a demokrácia és a jogállamiság elveire támaszkodik”.
A csatlakozás elodázásáért küzdő, akkor éppen ellenzékben politizáló Orbán Viktor legfeljebb a gazdasági előnyöket látta az uniós tagságban. De még az egységes piacot is olyan zérusösszegű játéknak tekintette, ahol nyerni csak mások rovására lehet, holott annak a lényege pont az, hogy mindenkinek esélye van előnyt kovácsolni belőle. Ahogyan az EU magyarországi képviseletének honlapján is olvasható: „Magyarország az európai uniós támogatások egyik legnagyobb haszonélvezője. De az uniós tagság előnyei messze túlmutatnak az EU-s támogatásokon. A csatlakozással Magyarország a világ legfejlettebb és legnagyobb egységes piacának vált szerves részévé, és a többi országgal egyenrangú szereplője lett az uniós döntéshozatalnak. (…) Az egységes európai piacnak köszönhetően nemcsak olcsóbban vásárolunk, (…) de a magyar vállalatok és gazdálkodók is óriási lehetőségekhez jutnak.”
2010-es, tartósnak szánt berendezkedéskor Orbán gyorsan félretolta az alapjogi charta értékeit, és kiherélte a hatalmát veszélyeztető demokratikus jogállami intézményeket. Kizárólag gazdasági haszonszerzésre, a felzárkózó országoknak, térségeknek járó uniós támogatások megszerzésére törekedett. Önző és az európai közösség (benne a magyar társadalom) szempontjából destruktív politikája, sajnálatos módon, bejött neki. Nem csupán az uniós forrásokból megvalósított beruházások és célzott osztogatások segítették őt az újabb és újabb választási győzelemhez, hanem a „Brüsszelt” mumusként beállító, szabadságharcos retorika is. Pedig Orbán hatalmi klientúrájának, családtagjainak és lekötelezett barátainak anyagi gyarapodása sem mehetett volna végbe ilyen ütemben, ha nem állnak rendelkezésre az unióból beérkező és a magyar kormány segédletével részrehajlóan szétosztott tetemes pénzösszegek.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
