Lemez

Klasszissal jobban

Saint Etienne: International

  • - minek -
  • 2025. szeptember 10.

Kritika

Az utóbbi évtizedek egyik legnagyszerűbb poptörténeti fejleménye volt a Saint Etienne 1990-es létrejötte, no meg három és fél évtizedes, nagyjából töretlen, egyenletesen magas színvonalú pályafutása – mindez azonban most lezárulni tűnik.

Válthatták egymást trendek, jöhettek új, ígéretesnek tűnő korszakok a popzenében, nekik nem csupán túlélni sikerült, de valamennyi időszak visszahallgatásra érdemes zenei dokumentumai között ott találjuk albumaikat, csendben termelt sajátos slágereiket. Legendás bemutatkozó lemezüket, az 1991-es Foxbase Alphát követte további tizenegy – és esetükben a végső szám korántsem csupán egy tucat. A nevét a hetvenes években különösen eredményes korszakát író francia fociklubtól kölcsönző csapat régóta alkot azonos felállásban: jellemző, hogy legkésőbb a varázsos hangú vokalista Sarah Cracknell csatlakozott Bob Stanley és Pete Wiggs alapítókhoz, de ennek is már 33 éve (először a Nothing Can Stop Us című korai 91-es remekükön vokálozott vendégként). Zenéik számos nemes forrásból (northern soul, new wave) táplálkoznak, ebből és a mindenkori kortársakból magukba szívott inspirációkból hozták létre saját okos pop- és tánczenei univerzumukat, amely egyszerre tudott retró és futurista lenni.

Legutóbbi két albumuk (a 2021-es I’ve Been trying to Tell You és a 2024-es The Night) talán a leginkább kísérletező, de ezzel együtt maximálisan élvezetes darabok voltak a zenekar katalógusából. Ezt követően azonban megegyeztek abban, hogy idei, International című lemezük lesz az utolsó a sorban. E különleges alkalomra meginvitálták néhány barátjukat is, így Tom Rowlands (Chemical Brothers), Paul Hartnoll (Orbital), Tim Powell (ex-Xenomania), Erol Alkan és Vince Clarke kézjegye is hallható az albumon. Az International ezzel együtt, vagy éppen ennek köszönhetően, klasszikus, a legjobbak mellé helyezhető Saint Etienne-album lett: vannak itt melankolikus tánczenék, szívet tépő balladák és megannyi szofisztikált retró pop darab – digitális ráadásként még pár bónusz csemege és remix is befigyel.

A Tom Rowlands produceri és szerzői segedelmével komponált, Jez Williams (Doves) közreműködésével felvett Glad önmagában is tökéletes keserédes felütés: pattogó ritmusokkal, jól odatett basszussal, kellő pontokon csilingelő gitárokkal: Cracknell hangja pedig érett és érzelmes – szinte pereg, mint a méz.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyos valóságot arról, hogy nem, a nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésen.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.