Pályafutása során olyanokkal dolgozott együtt, mint például a billentyűs Kit Downes, a dobos Thomas Strønen, a (kazah) hegedűs Aısha Orazbaeva, az énekes-performer Sofia Jernberg vagy a gitáros Stephen O’Malley, utóbbi a kiadója is. Sokoldalúságát jelzi, hogy játéka hallható Laurel Halo vagy a Bonobo lemezein, de közreműködik kortárs és klasszikus kamarazenei produkciókban is.
A párizsi Église du Saint-Esprit-ben rögzített Blue Veil című, héttételes, 40 perces kompozíció az első, kizárólag szóló csellóra komponált albuma, amely remekül dokumentálja, hogyan gondolkodik a hangszer kínálta lehetőségekről, és miként próbálja alkalmazni mindazt a tudást, amit az elektroakusztikus zenéről, a hangok pszichológiai hatásáról, a mikrotonalitásról megszerzett. Railton pontosan tudja, milyen rezonanciákat lehet kicsalogatni a cselló sajátos harmóniájával és akusztikai jellemvonásaival: előadásmódja révén a hangok úgy hatolnak az elménkbe, hogy rögtön rá is hangolják a zene saját frekvenciájára. A drone-ambient-szerű hangzás, a hangok hol statikus, hol repetitív örvénylése néha klasszikusan szép hangzatokkal kecsegtet – az egyszerre felkavaró és transzba ejtő, monumentális kompozícióban párhuzamosan hallható a jelenlét és a hiány.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
