Öt év után jelentkezett újabb stúdióalbummal a Prodigy - ha még emlékeznek rá, a legutóbbi, 2004-es sorlemezük (Always Outnumbered, Never Outgunned) némileg vegyes befogadói reakciókkal találkozott, úgy a kritikusok, mint a laikus hallgatók részéről. Ennyi év távlatából azonban már elmondható, hogy azon az albumon még voltak normálisan összerakott és tisztességgel felénekelt nóták (Hotride, Girls) - hála például a vendégvokalistáknak (Juliette Lewis, Princess Superstar, hogy csak kettőt említsünk). Az Invaders Must Die ehhez képest is zavarba ejtő alkotás, a kényszeres kifejezési vágyon (és persze némi üzleti számításon) kívül egyszerűen nem találunk olyan okot, amely indokolttá tenné, mi a fenének is kellett kiadni e lemezt - ugyanakkor nem tagadható, hogy a terjedelmét tekintve végül is takarékosra szabott zeneanyag alkalmat nyújt némi barbár, infantilis szórakozásra. A leltárt nyugodtan kezdhetjük a bevált stíluselemek felsorakoztatásával, Liam Howlett, a csapat agya és dalszerzője ugyanis leginkább saját magától szeret lopni. Ismerős szintihangok és frekvenciák - természetesen jelen, metálos, torzított riffek - hát persze, flexszel megmunkált breakbeat alapok - kipipálva, savas bugyborgás - magától értetődően. De hogy a Prodigy korai, rave-ben fogant életművét oly erősen meghatározó "felpitchelt" vokálokat és zongorahangokat is elő kellett szedni, az már a csapat nagyfokú öniróniájára vagy legalábbis teljes gátlástalanságára utalhat. A szó klasszikus értelmében véve a legjobban összerakott dal talán a Colours (ebben a K. Flint és Maxim nevű vokalisták is tisztességgel hozzák magukat, Tim Hutton meg rendben van, mint vendéggitáros), a Take Me To The Hospitalon (ez kiadójuk neve is) pedig sokat lehet röhögni. Ezzel szemben a kislemezsláger Omen szinte teljesen jellegtelen - és sajnos akad még ebből a típusból néhány. Úgy hiszszük, sokak vágya teljesült azzal, hogy a Run With The Wolvesban és a Stand Upban Dave Grohl püföli a bőröket, mégpedig dicséretes dinamizmussal - szinte látjuk magunk előtt, amint arcát elönti a rá oly jellemző, elégedett gyermeki öröm. El kell ismerni, hogy az Invaders számainak többségére hajnali három után, pláne erősen ittasan remekül el lehet ugrálni, sőt talán javallható még lomtalanítással egybekötött tavaszi nagytakarítás aláfestőjeként is - okulni és épülni viszont nem nagyon fogunk belőle, igaz, ezt egy józanul gondolkodó ember már tizenöt éve sem várhatta tőlük.
Take Me To The Hospital/CLS, 2009
