Legát Tibor

„Zeneakadémiai osztálytársammal, ifj. Kurtág Györggyel baráti kapcsolatom alakult ki. Sokat jártam hozzájuk, a papája tanított is, s tulajdonképpen rajtuk keresztül ismertem meg azt a művésztársaságot, ami szembement a hivatalos kultúrával, és egy teljesen más értékrendet képviselt, mint amiről addig tudtam” – mesélte tíz évvel ezelőtt egy interjúban, és ezzel akaratlanul is különleges fénnyel vonta be azt az időszakot – a hetvenes évek közepét –, amelyet a többség langyosnak, szürkének és izgalommentesnek tart.

Az elmúlt hatvan évben számos film készült Stanisław Lem műveiből, de csak két olyat tudunk mondani, amire sokan emlékeznek.

Húsz éve ugyanez volt a baj.

Takács Judit szociológus, az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Szociológiai Intézetének Tanácsadója szerint ez nem is lehet vita tárgya.

A karácsony a szocializmus éveiben is fontos ünnep volt, bár a hatalom megpróbálta a saját képére formálni. A gyerekek odahaza Rákosi és Kádár alatt is a Jézuskát várták, ám a hivatalos ünnepségeken, amelyeket több mint három évtizeden át rendeztek meg a Parlamentben, egész más lemez forgott.

Paolo Sorrentino tíz évvel ezelőtt már festett olasz nagykutyát, de Giuliano Andreottiról készített „arcképvázlatával” (Il divo – A megfoghatatlan) nem sokra ment. A hétszeres miniszterelnökségben és felsorolhatatlan disznóságban elaggott politikusra úgy tekintett, mint elálló fülű, csetlő-botló burleszkhősre, aki legfeljebb azért félelmetes, mert olyan a tartása, mint Nosferatunak. A film attól vált emlékezetessé, hogy a vén gazembert az akkor 40 éves Toni Servillo játszotta, akit nem is maszkmester, hanem egy karikaturista gondjaira bíztak a forgatás előtt.

Fél nap alatt végig lehet nézni Huszárik Zoltán (1931–1981) összes filmjét, de egy perc is elég bármelyikből, hogy megállapítsuk, előzménye alig, folytatása pedig egyáltalán nincs a rövidke életműnek. Persze attól még tolonghatnának a tanítványok, hogy munkássága húsz éve alatt csak két nagyjátékfilmet és néhány rövidfilmet forgatott, ám ha ehhez azt is hozzátesszük, hogy műveivel kapcsolatban a „filmköltészet” szót használják a leggyakrabban, mindjárt érthetőbb az utódok hiánya; ilyet nem lehet tanulni, ez nem szakmai kérdés.

Tavaly ősszel Underground katalógus címmel CD-válogatás jelent meg az 1980-90-es évek fontosnak tartott hazai zenekarainak archív anyagaiból. A gyűjtemény egyik legizgalmasabb darabja azonban még a hetvenes évek végéről származik: ez a maga korában alig ismert, de azóta a magyar punk "kályhájának" tartott Spions felvételeit tartalmazza. Az együttes alapítói, Molnár Gergely énekes-szövegíró és Hegedűs Péter gitáros-zeneszerző már 1978-ban elhagyta Magyarországot, s külföldön próbált szerencsét, de hamarosan elváltak útjaik. Hegedűs Peter Ogi néven vált ismertté. Íme a Spions története az ő előadásában.

Erőszakkal kényszerítik a költözésre, vagy megfelelő ellentételezéssel tudja elhagyni székhelyét a NER-ben nemkívánatos baloldali szellemi műhely.

„Nem lehet tudni, hogy mikor halmozódik fel annyi disznóság, hogy az tarthatatlanná váljon, és valami más jöjjön, de hogy ennek el kell jönnie a mi életünkben, abban biztos vagyok” – mondja az Aréna-koncertjére készülő 64 éves zenész.

Nyolcvanöt éve indult az első fővárosi trolibusz, tíz évig közlekedett Óbudán. Azóta a budai oldalon nem jár efféle jármű, noha csodálatos tervek készültek…

Megsaccolni is lehetetlen, hogy karácsonykor hány olyan tárgy cserél gazdát, ami az ajándékozott számára teljesen haszontalan. A többség lelkiismereti kérdést csinál belőle: kidobja-e vagy megtartsa, a döntést általában az aktuális lomtalantás gyorsítja fel, de azért vannak olyanok is akik nemhogy az efféle a ajándékokat becsülik meg, hanem mndent, ami kézbe fogható. Ők a kóros gyűjtögetők. Akik ráadásul nem csak a tárgyak rabjai.