Ennek tükrében talán az is érthetőbb, hogy a rendező nem csak a filmjei révén vált legendává. Halálát követően ugyanúgy a művészi szabadság tragikus sorsú megtestesítőjeként emlegették, mint kedvenc színészét, a vele egyidős Latinovits Zoltánt, aki öt évvel korábban maga vetett véget az életének. Noha Huszárik nem ugrott a vonat alá, az emlékezők mintha egyetértettek volna abban, hogy ő is a „művészetébe” halt bele; utolsó filmjével, a Csontváryval annyira túlvállalta magát, hogy megszakadt bele a szíve. Persze az is jellemző, hogy azok gyászolták a leghangosabban, akik életében csak a kést forgatták a hátában, és ahogy Latinovitsé, úgy Huszárik élete és munkássága is az emlékezet pergőtüzébe került; halálától fogva kizárólag barátai és tisztelői voltak, filmjeit kizárólag a legnagyobbak között lehetett említeni. „Nekünk, magyaroknak nagy hajlamunk van arra, hogy időnként kinevezzünk valakit, akiben minden hiányunk pótlását leljük. Csodalényekre van nekünk szükségünk” – e sorokat Sváby Lajos 1980-ban a Csontváryról írta Filmvilágban, de hamarosan hasonló érzés keríthette hatalmába mindazokat, akik a tragikus sorsú rendezőről olvastak. Huszárik legendája pedig szép lassan megcsontosodott, és kikezdhetetlenné vált. Annak ellenére, hogy a halála óta eltelt 37 év, és egyebek mellett értelmezhetetlenné vált a művészfilm fogalma – hát még a filmköltészeté –, és közben nem is egy olyan nemzedék nőtt fel, melynek tagjai előzetes felkészítés nélkül valószínűleg nem bírnák végigülni még a rendező legnevezetesebb filmjét, a Szindbádot sem.
Ha innen nézzük, akkor a Pintér Judit szerkesztésében megjelent Talán mindenütt voltam – Huszárik Zoltán című könyv létjogosultsága megkérdőjelezhető, hiszen az elmúlt évtizedekben kismonográfia, életrajz és emlékkönyv is megjelent Huszárik Zoltánról, nem beszélve a számtalan cikkről és tanulmányról. E művekben többnyire a legendán volt a hangsúly, és alig akadt olyan szerző, akit ne az elfogultsága vezetett volna. Elsőre a Talán mindenütt voltam is elfogult kötetnek tűnik: a borítón Latinovits/Szindbád fürkész egy ablakot, a tartalomjegyzékből pedig az derül ki, hogy a könyv felét dokumentumok uralják, Huszárik írásai, illetve a vele készült interjúk.
A másik felében viszont Gelencsér Gábor Képzelet és valóság Huszárik Zoltán filmjeiben című, több mint 100 oldalas tanulmánya olvasható az összes létező Huszárik-film alapos elemzésével. Gelencsér elsősorban a műveket, azok történelmi kontextusát állítja a fókuszba, ami a számos előzmény dacára is példátlan vállalkozás. „Olyan problémát igyekeztem találni, ami újszerű megvilágításba helyezi az egyébként gazdag recepcióval rendelkező műveit, s ezzel alkalmas művészete legfőbb, egyedülálló jellemvonásainak bemutatására. (…) Olyat, amely nem »problematizálja« az életmű egészét, de lehetőséget nyújt kritikai észrevételekre, a kevésbé sikeres művészi megoldások szemrevételezésére is; olyat, amely reményeim szerint új megvilágításba helyezi a filmeket” – írja Gelencsér, az említett probléma pedig nem más, mint a „progresszió és a konzervativizmus kettőssége”, ami még úgy is üdítően új megközelítés, hogy a szerző odáig nem merészkedik el (igaz, nem is merészkedhetne, hiszen meggyőződése ellen volna), hogy megvizsgálja a Huszárikkal kapcsolatos legkézenfekvőbb jelenbéli problémát; azt, hogy mennyiben túlhaladott az életmű.
Gelencsér Gábor egy sor olyan dolgot helyez előtérbe, amelyeket korábban szinte egyáltalán nem említettek a rendező méltatói, például azt, hogy mennyire „hatott” a rendező a későbbi pályatársakra. Már-már az újdonság erejével hat, hogy a szerző Bódy Gábornak az Elégia című rövidfilmről írott lelkes szövegéből kiindulva hogyan talál összefüggéseket a rendező és a hetvenes évek neoavantgárdja között, de legalább ennyire érdekes, hogy végre elemzés tárgyává válik Huszárik iróniája, amire eddig a túlzott pátosz, a költészet és szabadság vetett árnyékot. De a legfontosabb, hogy Gelencsér dolgozata kedvet csinál ahhoz, hogy újra és egy kicsit más szemmel – a pókhálóktól megszabadítva – nézzük Huszárik Zoltán filmjeit.
Ugyanez sajnos nem mondható el a kötet DVD-mellékletéről. Mohi Sándor In memoriam Huszárik Zoltán című portréfilmjében ugyan Elek Judittól Sára Sándorig, András Ferenctől Szabó Istvánig kollégák és pályatársak légiója meséli el a rendezővel kapcsolatos élményeit, ám ezek szinte kivétel nélkül olyan, „csak a szépre emlékezem” típusú megnyilvánulások, amelyek Huszárik emberi, alkotói, váteszi stb. nagyságát domborítják ki, ezért – néhány műhelytitkot és kedves sztorit leszámítva – ugyanannyira unalmasak, mint általában az ünnepi beszédek. Ráadásul nagyon hiányzik az utókor szava, sokan kíváncsiak lennénk arra is, mit gondol Huszárik Zoltán munkásságáról az a filmes generáció, amelynek tagjai a Szindbáddal vagy a Csontváryval egyidősek, például Mundruczó Kornél, Pálfi György vagy Nemes Jeles László.
MMA Kiadó, 2018, 282 oldal, 4800 Ft
