Az egyik Tarkovszkij Solarisa, a másik a Pirx pilóta kalandjai című ötrészes magyar tévésorozat.
Fényévek választják el őket egymástól, sőt bármiféle hasonlítgatás az orosz rendező emlékének meggyalázása lenne. De ha hozzátesszük, hogy mindkét produkció az űrkorszak zenitjén, a hetvenes évek elején született, egyből beugrik, hogy a sci-fi irodalom is akkoriban volt a csúcson: Lemet a nagy íróknak kijáró tisztelet övezte.
| ||
Ehhez mérten különösen meglepő, hogy Pálfi György választása Lem 1968-ban írt, kifejezetten filozofikus művére (bár melyik nem az?), Az Úr hangjára esett. Míg a több mint 300 oldalas könyvében a szerző azon vívódik, hogy az emberiség mit tud, tud-e bármit is kezdeni egy idegen civilizáció jelentkezésével, a rendező eddigi munkái sokkal harsányabb és színesebb világba vittek, ahol a nagy gondolatok helyett inkább a tettek keltenek feltűnést.
Nos, Pálfi most sem változtatott, ha valaki Lem regényét szeretné filmen látni – szép, „technikás” képeket, magvas gondolatokat és tarkovszkiji tempót –, annak bizonyosan csalódást okoz a film. A rendező alapanyagként használja Az Úr hangját, és annyi réteget pakol rá, hogy az eredeti regényből csak hírmondó marad. Van helyette – a teljesség igénye nélkül – road-movie, testvérdráma, párkapcsolati válság, áldokumentumfilm, hidegháború, tisztelgés Kubrick előtt és persze idegenek.
Ennek Az Úr hangjának igazából két magyar fiú, Péter és mozgáskorlátozott testvére, Zsolt a főhőse, akik kiderítik, hogy a disszidens apjuk egy amerikai kutatóintézet munkatársa lett a nyolcvanas években. Péter a helyszínre utazik – Skype-on tartja a kapcsolatot Zsolttal –, és egyre jobban becsavarodik; szakít a feleségével, miközben csak egy szenzációhajhász kábeltévés összeesküvés-elméletében bízhat.
Lehet, hogy így leírva a sztori leginkább Gothár Péter Tiszta Amerika című filmjére emlékeztet, de Pálfi teljesen más vizeken evez; többnyire angolul beszélnek, a szereplők nagy része amerikai vagy kanadai, de a Pétert alakító, néha Rowan Atkinsonra, máskor meg a David Byrne-re (Talking Heads – a szerk.) emlékeztető Polgár Csaba sem az az arc, amit annyira kedvelnének a hazai filmesek. Ha nem lennének előzetes ismereteink, úgy is gondolhatnánk, hogy egy amerikai filmet látunk. Egy olyan, többnyire jó ritmusú, ügyesen kivitelezett, izgalmas tévéfilmet, ami mindvégig a képernyőhöz szegez. Hitelesek a dokumentumfilm-idézetek, az amerikai tévés bejátszások, de a „sci-finek” tekinthető részek (mert persze ilyenek is vannak) sem tákolmányok.
A baj csak az, hogy épp ezek az idegeneket megidéző jelenetek, illetve az olykor ugyancsak előforduló, öncélú álomképek és látomások inkább megakasztják a lendületes mesét, annyira viszont nem lenyűgözőek, hogy elakadjon tőle a lélegzet. Pedig valószínű, hogy a film egymilliárdos büdzséjének javát éppen ezekre az epizódokra költötték.
Forgalmazza a Vertigo Média
