Amelyet elhülyülő párttitkárokkal, panellakótelepekkel, a Kenguru című filmmel meg a Fonográf együttessel ábrázolnak. Akkor lett divat a farmeröltöny, sőt a farmermellény. De az is igaz, hogy akkor lett popsztár Kocsis Zoltán és Ránki Dezső. És Kurtág György a legnagyobb élő magyar zeneszerző.
Peter Ogit akkor még Hegedűs Péternek hívták, a Zeneakadémia hallgatója volt, ez felért egy diplomata-útlevéllel, és nem csak a potenciális külföldi fellépések okán: művésznövendékként olyan kapcsolatokra lehetett szert tenni, olyan információk birtokába lehetett jutni, ami keveseknek adatott meg. Az már egyénenként és tehetségtől függően változott, ki hogyan élt a lehetőséggel. Volt, akinek a karriert, másnak a pusztulást hozta, Hegedűs Péter számára a 180 fokos fordulatot. Klasszikus zenész létére hátat fordított az akadémiának, és – végeredményben – könnyűzenésszé vált. Van abban valami egészen bizarr, hogy e fordulat a Kurtág-féle művésztársaság révén történt, Péter ott ismerkedett meg „a második nyilvánosságban” működő Molnár Gergellyel – aki a Mozgó Világnak 1976-ban így mutatta be magát: „Diplomája nincs. Szakmát nem tanult. Írásait rendszerint nem publikálja” –, és ez a találkozás mindkettőjük életét megváltoztatta. Megalapították a Spionst, amelyet a címkekényszeres utókor a „az első magyar punkzenekarként” emleget, bár a hagyományos értelemben nem volt az sem punk, sem zenekar; ének plusz két elektromos gitár felállásban (ifj. Kurtág, majd Zátonyi Tibor volt a másik gitáros) léptek fel 1977–1978-ban néhány alkalommal, számaikat egy maréknyi – és többségében értetlenkedő – ember hallhatta élőben. És mivel a hatósági fellépés sem maradt el, Molnár és Hegedűs 1978-ban elhagyta Magyarországot.
„Jóval többről volt szó, mint könnyűzenei műfajról. Arról, hogy változtasd meg az életed! Azt hiszem, Molnár Gergely munkássága attól jelentős kulturális tett, hogy valóban megváltoztatott életeket. És nem csak az enyémet” – mondta Péter a már idézett interjúban, melynek amúgy „veterános mellékíze” volt, 2009-ben, több mint harminc évvel születésük után, lemezen is megjelentek a Spions számai. Ekkor már régóta evidencia volt, hogy ezeknek a számoknak a nyomán kezdődött mindaz, ami a nyolcvanas évek elejétől punk vagy new wave vagy underground vagy alternatív címszóval történt a nem hivatalos magyar könnyűzenében. De az örök igazságtalanság, hogy Péter „bizniszéről”, a zenéről kevés szó esett, noha a Spions a minimális hangszerelés dacára is olyan zenei világot teremtett, amelyben jóval több spiritusz volt, mint bármi másban, ami utána következett. „Engem mint kortárs zeneszerzőt elsősorban – ahogy én akkoriban neveztem – a punkkromatika érdekelt, ami a szöveggel és a disszonanciával is mint zenei elemmel számol. Érdekelt a zenének ez a hihetetlen leszűkítése, ahol kizárólag a szöveg teszi a helyére a dolgokat. Borzasztóan érdekelt, hogy ezekkel a kromatikákkal mit lehet kezdeni. Lehet, hogy csalódást okozok ezzel, de engem ez a dolog sokkal jobban izgatott, mint a punk magasba tartott zászlója, hogy váltsuk meg a világot” – árulta el, így egyből érhetővé válik, hogy miközben akkor is, meg most is, a halála után, a „punk úttörőjeként” emlegetik, mennyire hidegen hagyták az ideológiák, az áramlatok.
A zene nyelvén beszélt, ennek köszönhetően – idegenbe szakadt magyarként – olyan körökben is kamatoztathatta a tehetségét, amikről a legtöbb hazai zenész álmodni sem mert: Malcolm McLarennel, Peter Gabriellel, Kate Bushsal, Marc Ribot-val dolgozott, olyan mentalitást, munkamódszert sajátított így el, ami az itthoni gyakorlatra azóta sem jellemző. Törvényszerű, hogy miután a kilencvenes évek elején hazatért, nem is tudott mit kezdeni a „hazai gyakorlattal”; valószínűleg nem is érdekelte, hogyan fest mifelénk az érvényesülés útja. Noha a kilencvenes években számtalan produkcióban vett részt – írt filmzenét, producere volt jó néhány lemeznek –, és szólólemezei is megjelentek, nem került arra a polcra, ahol a helye lett volna. Amikor pedig 2000-ben szó szerint veszélybe került az élete, a műtét után már más dolgok izgatták, nem az érvényesülés. „Közelebb hozott a megbékéléshez. Lehet fényezni egy karriert, egy életpályát, lehet nagy szavakkal dobálózni, de az egyetlen valós tényező a torzulás, melyet az évek, évtizedek alatt elszenvedünk” – mondta erről, de ez nem jelentett a számára befelé fordulást, alkotókedve nem hagyta el, felsorolni is képtelenség, hogy az elmúlt évtizedben ki mindenkivel zenélt, elsősorban a zenélés öröméért. „A zene is egy kitörés, egy menekülőút abból, ami körülvesz: a show-biznisz pedig képes ezt eltorlaszolni. Többször és nagyot csalódtam az iparban, miközben soha nem a mérhető sikereim révén találtam meg azokat az erőket, amelyeket a zene ígért nekem” – nyilatkozta nemrég, mi pedig, akik csak ekkor ismertük meg, nemcsak abban érthettünk egyet, hogy teljességgel hiányzott belőle a magyar „zenészmentalitás” – a meg nem értett zseni sirámai, az önsajnálat, a másokra mutogatás –, de abban is, hogy olyan pozitív energiákat tudott átadni, olyan magától értődően tűnt szabad embernek, amilyennel csak nagy ritkán találkozunk. Mindannyian az adósai vagyunk.
